Eperjessy Kálmán: Városaink múltja és jelene (Budapest, 1971)
III. Társadalom és nemzetiség
Pesten csak 876 gyári munkás volt, és mindöszsze 7790 legény, munkás és inas. A polgárság mellett más társadalmi rétegek is éltek a város területén. A XVIII. századvégétől kezdve megfigyelhető a polgári réteg lassú sorvadása és elszíntelenedése politikai és gazdasági téren egyaránt. A reformországgyűlések korában a városi polgárság nem tudja szavát hallatni. E korban csökkenni kezd a polgárság arányszáma és annak tartalma is színtelenedik. Az iparos foglalkozás nem jelent feltétlenül egyet a polgársághoz való tartozással. 1838-ban 250 000 céhbeli és kontár iparosból csak 11 250 a polgár, ami 4,5%-nak felel meg; 1847-ben 334 000-ből már csak 11 690, azaz 3,5%. Az 1848-as törvények a rendiség felszámolásával megszüntetik a városi polgárság kiváltságait is, és helyébe a mindenkit megillető állampolgári jogokat állítják. Ezzel megszűnik a különbség a városi nemes és polgár között, és mi sem áll útjában az egységes polgárság megszületésének. Ez a folyamat azonban nagyon lassú volt és sok előítélet szülte akadállyal volt kikövezve. A polgárság nem bírt azzal a vonzóerővel, hogy a nemességet és értelmiséget a maga életformájával megnyerje. Inkább ellenkező irányban ment végbe a nivellálódás. Az abszolutizmus idején folytatódik, sőt fokozódik a polgárság leszármazóinak a volt nemességhez való hasonulása. Ebben kétségtelenül része volt a bécsi udvar magyarellenes várospolitikájának; az önkormányzat elkobzásának, a súlyos adóterheknek és a magyar városvezetőség idegen hivatalnoksereggel való leváltásának is. Új erővel támad fel a polgárság nemzeti érzése. Követi a nemességet a rendszer elleni passzív rezisztenciában. Tüntetőleg magyar ruhában jár, és magyarul beszél. A rendiség korlátáitól felszabadult városba 80 a kereskedőket, kisiparosokat és földművesgazdákat magában foglaló polgárság, valamint az értelmiség a város lakosságának zömét képezte, de annak sorsát nem irányította. Ahol jelentős kereskedelmi funkció nem tudott kialakulni, ott a birtokos dzsentri elem vezető szerepét a kapitalizmus korában is megtartotta. Ezekben a városokban a proletariátus agrárjellegű maradt. Ahol a kereskedelmi funkciókhoz ipari is csatlakozott, ott a dzsentrivel szemben a polgárság súlyosabbá vált, és az értelmiség is függetlenebb volt. A gyárak megjelenése következtében azokban a városokban a kispolgárság gyengült és kezdett kialakulni, illetve erősödni a munkásosztály. A városokban a nemesség, a polgárság és a plebejusok, illetve a földbirtokos, a polgár és a munkásosztály érdekei szembenállanak egymással. A nemesség és a polgárság között az osztályharc során a XVIII— XIX. században nyílt összeütközésre nem került sor (Ruzsás Lajos i. m.). A rendiség felbomlásával korántsem alakult ki egységes városi társadalom. A polgár elnevezés gyűjtőfogalom maradt a városi lakosság megjelölésére. Városaink társadalmi képén felismerhetők a múlt vonásai. Tovább élnek a hagyományok és előítéletek, és azok nem szűnnek meg az idő változásával, Tianem inkább újakkal gazdagodnak. A kapitalizmus csak a XIX. század utolsó harmadában számolta fel a feudális szerkezetet, de annak maradványai még sokáig tovább éltek. Hanák Péter számításai szerint 1869—1910 között a városi lakosság száma csaknem kétszeresére emelkedett 2 059 906-ról 3 965 296-ra. A szaporulat 92,5%. Ugyanakkor a mezőgazdagazdaságból élők aránya a lakosság 3/4-éről 2/3-a alá csökkent, az ipari és kereskedelmi népessége 1 /10-éről 1 /4-ére (23,3%) emelkedett. A közalkalmazotti és szabad foglalkozású értelmiségieké 3,3%-os, a házi cselédek és alkalmi munkásoké 6%-ot tett ki. E szaporulat ellenére is