Eperjessy Kálmán: Városaink múltja és jelene (Budapest, 1971)
III. Társadalom és nemzetiség
nyában nincs lehetőség. A XIX—XX. századi agrárproletárok és ipari munkásság mozgalmain kívül csak szórványosan rendelkezünk olyan forrásanyaggal, mint a soproni valdensek, a délvidéki mezővárosi husziták, a mezővárosi reformáció irányzatai és a XVIII. századi városi zsellérség megmozdulásairól szóló feldolgozások. A civisvárosi életforma lényegesen elüt az ipari városétól. Az alföldi város társadalmi képére a mezőgazdaság nyomja rá bélyegét. A török hódoltság alatt az úri vezetők nélkül maradt parasztvárosok népe kezd kiemelkedni a jobbágysorból. A saját földjükkel bíró parasztok cívisekké, polgárokká lesznek. Főfoglalkozásuk nem az iparűzés, hanem a földművelés, állattenyésztés, szőlőtermelés. A civistársadalom felső rétegét a gazdag civisgazdák alkották. Tekintélyük alapját vagyonuk képezte: ingatlanok, ház, mezei kertek, szőlő, nagyszámú lábasjószág és pénztőke. Belőlük került ki a város vezetősége. Földjeiket nem maguk művelték meg, hanem másokkal dolgoztattak. Üzleti tevékenységet folytattak: állathizlalás, kupeckedés. A mezőgazdasági munka zöme a kisbirtokos parasztság vállán nyugodott. A mezőgazda kispolgár tevékenysége a földművelésen kívül a jól jövedelmező állattartásból és szőlőművelésből állott. Szőlőtermelésre alkalmas gyepet (pl. Nagykőrösön) a tanács engedelmével bárki foglalhatott. A mezőgazda polgár maga dolgozott földjén, de a szőlő- és állatgazdaságában nagyszámú alkalmi munkást is foglalkoztatott. A mezei pásztorok (bojtár, számadó stb.) állandó alkalmazottnak számítottak, és foglalkozásuk különleges szaktudást kívánt meg. A XVIII—XIX. század kapitalista gazdálkodása lényeges társadalmi eltolódással járt. Az intenzívebb kertgazdálkodás, szőlő- és gyümölcstermelés a lakosság tekintélyes részének a külterületen (tanyán) való állandó lakását tette szükségessé. Ugyanakkor életformában is elkülönül egymástól a szegény és gazdag paraszt. Az előbbi a dolgozó parasztság tömegeibe olvad, az utóbbi a nemesi értelmiség helyét foglalja el. A cívisváros társadalmát tagolta a foglalkozás is. Az iparosság nem volt önálló és külön réteg a cívistársadalomban. (Ilyenné csak a kapitalizmus korában kezd alakulni.) A kereskedő elem részben görög, részben magyar volt. A gazdag parasztokból kerültek ki a tőzsérek. A szőlőtermelő és állattenyésztő kisgazdák kupeckedtek is. Lakása, ruházkodása is más volt a cívisváros népének, mint az ipari városénak. Lóval gázoltatott pelyvás vagy szalmás sárból, ún. „fecskerakás"-ból álló, jobbára 2 szobás konyhás házukat sajátkezűleg, vagy parasztmesteremberekkel építették. Kőrösön a módosabbaknak két szobájuk nyílt a pitvarból: a kisház és a nagyház. A kisebb gazdáknál a másik szoba helyét a kamra foglalta el. A módosabbak a ház végébe külön építettek kamarát. A mindennapi élet (étkezés, házimunka, szórakozás) a pitvarban folyt. A lakás berendezése egyszerű: padka, kemence, ágy, asztal, gyalogszék. Öltözetükben a polgári egyenruha és a népviselet is kifejezésre juttatta a polgári rendhez való tartozásukat. Debrecenben szűk nadrág, térdigérő öves dolmány, suba, mente, prémes bunda és nemez süveg volt a polgárok viselete. A nők ékszert nem viseltek. Bársony, selyem, posztó vagy lenszövetből készült ruházatuk polgári jólétre vallott. Nagykőrösön a férfiak sötétkék vagy fekete, csizmaszárba húzható, zsinór nélküli vagy magyaros szabású zsinóros nadrágot viseltek, sötétkék, ritkán fekete, rövid kettős elejű kabáttal, alatta hasonló színű mellénnyel. A női viselet a török hódoltság végéig: hímzett ingváll és ráncos szoknya. Kecskeméten abaposztóból készült zsinór nélküli ruha volt a népviselet, karimás vagy csákós nemez, télen báránybőrsüveggel. Az asszonyok fehér patyo- 73
