Eperjessy Kálmán: Városaink múltja és jelene (Budapest, 1971)

II. Gazdasági élet

építenek és a fegyverhasználat gyakorlása céljából majdnem minden városban lövészegyesületek alakulnak. A városokban már Zsigmond korában virágzó iparág a fegyverkészítés. Nagyszeben, Brassó a fegyvergyártás és lőporkészítés fő helyei. A török is különleges elbánásban részesíti a lőporkészítéssel foglalkozó városokat (pl. Nagykőrös). Szükség esetén, amire a török hódoltság idején sokszor sor kerül, a városok a polgárőrség mellett zsoldos katonákat is tartanak. A védelmi kötelezettség teljesítését városaink szigorúan megkívánták. Pozsonyban a polgár elvesztette polgárjogát, ha nem volt rendben a fegyverzete. A XVII. század óta szokásban volt a felvett polgártól az előírt taksán kívül egy muskétát is követelni.

A török hódoltság után az állandó hadsereg felállítása újabb katonai terheket rótt a városra. Hadiadót (contributio) kellett fizetniük és az állandó hadsereg fenntartásához újoncmegajánlással hozzájárulniuk. E hozzájárulásokat az országgyűléseken megállapított ún. nádori porták arányában viselték. Kivetésük bizonyos meghatározott kulcs szerint történt. Nem szorítkozott csak a polgárságra, hanem a város minden lakójára kiterjedt. Ugyanez volt a helyzet más katonai szolgáltatásoknál is: elszállásolás, közmunka, természetbeni teljesítések stb.

A polgárság fegyveres szolgálatának bizonyos maradványai a városfal lebontása és a tényleges városvédelem megszűnte után is fennmaradtak. Az új polgár a polgárdíjjal kapcsolatban céllövődíjjal tartozik és köteles magát a céllövésben gyakorolni. Számos városunkban működtek ilyen egyesületek. A rendes helyőrség elvonulása után a polgárság feladata volt a rend fenntartása. Az 1808-i országgyűlés előírja a városok számára háború esetén a polgárőrség felállítását. A XIX. század negyvenes éveiben több városban újjászervezik a „polgári katonaságot,” 62 ennek helyébe lép 1848-ban a nemzetőrség.

A város a kincstárnak földadóval és pénzadóval, censussal és taksával tartozott. A census kezdetben a királyi városok és bányavárosok által a föld használatáért fizetett bérösszeg volt. A földesúr számára fizetendő földbér, terragium a külföldi városokban is szokásos volt. A földbért kezdetben telkenként fizették. Később egy összegben vetették ki és fizetése minden városra kötelező volt. A bányavárosok a földbér fizetése helyett a bánya jövedelme után adóztak. A föld bér behajtását a város hatósága végezte az e célra rendelt tisztviselők útján. Fizetésére az év bizonyos napjai voltak kitűzve, rendesen Szent Mihály, Szent Márton és Szent György napján kellett a király megbízottjának befizetni. A cenzus az idők folyamán rendes állami adóvá alakult át. Minthogy meghatározott összegben volt megállapítva, pénzügyi jelentősége a pénz értékváltozásával csökkent és a kincstár számára a városok részéről más szolgáltatások adása is szükségessé vált.

Már a középkorban szokásban volt a városoktól, különösen a gazdagabbaktól, rendkívüli esetekben bizonyos szolgáltatások igénybevétele. Ez volt a rendkívüli segély (collecta, exactio, taxa extraordinaria). Ilyet vett igénybe pl. Nagy Lajos a városoktól a nápolyi hadjáratai alkalmával; Zsigmond bizonyos ellenszolgáltatások fejében 1387-ben és 1405-ben a bányavárosoktól, 1410-ben Pesttől. Mátyás 1475-ben a szász városokra 1000 forint rendkívüli adót rótt; 1488-ban Kassa fizetett ugyanannyi öszszeget a kincstárnak. Érthető, hogy a városok húzódoztak az ilyen fizetségek teljesítése alól és kiváltságleveleikbe igyekeztek belefoglaltatni a rendkívüli szolgáltatások alól való mentességet.

A török hódoltság korában ez a fizetség mindinkább állandó jellegű adóvá vált és jelentőségében a censust meghaladta. Rendkívüli segélynek azért tekintették, mert csak azokban