Eperjessy Kálmán: Városaink múltja és jelene (Budapest, 1971)
II. Gazdasági élet
idősebb mesterek foglalták el, és csak utánuk következtek a szomszéd és távolabbi városok mesterei. A mezővárosi céhes kézművesek jelentékeny része nem elsősorban a vásárokra, hanem inkább csak a helyi megrendelők számára termelt. A mezővárosi iparűzők szám szerinti megoszlásáról a XVIII. századból kevés támponttal rendelkezünk. A század második feléből készült összeírások ugyanis csak a sz. kir. városokra vonatkozóan tudósítanak a kézművesek számának alakulásáról. Az 1777. évi összeírás szerint 13 934 céhbeli mester, 12 316 segéd, 4671 inas, összesen 30 921 mesterember működött a városokban. Az alföldi és dunántúli mezővárosok között iparosodás szempontjából 3 típus különböztethető meg: 1. a kevésbé iparosodott mezővárosokban (pl. Kiskunlacháza, Kiskőrös) 4...6% az állandóan működő kézművesek számaránya. 2. A viszonylag iparosodottabb mezővárosokban (pl. Kecskemét) a kézművesek számaránya 10%. 3. A legiparosodottabb mezővárosokban (pl. Pápa, Miskolc, Gyöngyös) a számarány elérte, sőt meghaladta a 20%-ot. A falusi és mezővárosi kézművesek jelentékeny része csupán az év egy bizonyos részében, rendszerint a késő őszi és téli hónapokban folytatta mesterségét, tavasszal és nyáron pedig mezőgazdasági munkával foglalkozott. A céhes mesterek a mezőgazdasági munkák végzésénél inasaik és legényeik munkaerejét is igénybe vették, vagy pedig műhelyüket bezárva elbocsátották legényeiket. Kecskeméten az iparosföldművelők legényeiket Péter és Pál napjától Szent Mihály napjáig szüneteltették. Ilyenkor mester és legény aratni mentek, hogy évi szükségletüket beszerezzék. Az országos összeírások alkalmával a kézművesek vagyoni helyzetének felmérésénél a foglalkoztatott legények számát vették figyelembe. Eszerint az „első classis”-ba azokat sorolták, akik 5...6 vagy több legénnyel dolgoznak állandóan A második osztályba azokat a mestereket, akik 3 legénnyel dolgoznak. A harmadikba azokat, akik 1...2 legényt alkalmaznak vagy egyedül dolgoznak. A XViM. század merkantilista gazdálkodásának nálunk a rendiség, a céhek és a városgazdaság voltak a kerékkötői. Az ipar fellendítése és a hiányzó iparágak meghonosítása érdekében az 1723. évi 117. törvénycikk a betelepülő idegen iparosoknak 15 éves adómentességet biztosított. De nem ez csábított a betelepedésre, hanem sokkal inkább a föld. A kamara igyekezett előmozdítani, hogy a hegyvidéki városok iparosai a sík vidékre költözzenek. Történt is egyes alföldi városokban ilyen irányú iparos betelepülés. Az udvar figyelmét a gazdasági és a városi élet egyre több területére terjesztette ki a XVIII. században, de az 1730. évi céhszabályozás nem sok eredménnyel járt. Csak Mária Terézia 1761. évi céhrendelete után sikerült a céhszervezetet ellenőrzés alá vonni. Ezt a kort nevezhetjük a magyarországi városok túlnyomó részében a céhrendszer virágkorának. Ausztriában és az örökös tartományokban viszont elkezdődött a céhrendszer hanyatlása. Nem kedvezett Magyarországnak Mária Terézia gazdaságpolitikája sem, amely gátolta a magyar ipar fejlődését. Vámpolitikája a jobb minőségű és olcsóbb külföldi árut az osztrák áru érdekében kizárta a piacról. A termelőerők növekedése az ipari fejlődésben kifejezésre jutott. A XVIII. század közepén manufaktúra alapítási kísérletek jelentkeztek. A majorkodó nagybirtok tőkéje és részben a polgári tőke tett szerény kezdeményezéseket manufaktúrák alapítására. Mai városaink közül 1780 körül Hatvanban, Esztergomban, Székesfehérváron, Győrött, Keszthelyen, Kőszegen, Sopronban, Békéscsabán működtek textilmanufaktúrák. Főleg a textil- és vasiparban volt előrehaladás. A manufaktúrák azonban jórészt nagybirtokos arisz- 51