Eperjessy Kálmán: Városaink múltja és jelene (Budapest, 1971)
II. Gazdasági élet
kifejezésre jutott. Számos példájával találkozunk ennek a városok család- és utcanév rendszerében. Pl. olyan kisméretű iparos és kereskedővárosban is, mint Szombathely, a következő, iparűzésből kimutatható családnevek voltak nemzedékeken keresztül: Ács, Csizmadia, Csiszár, Bognár, Csapó, Ötvös, Gombkötő, Halász, Kalmár, Kádas, Nyeregjártó, Nyilas, Szabó, Szíjjártó, Szűcs, Pallós, Pintér, Sövegjártó, Szekeres, Szakács, Szitás, Takács, Varga stb. A mezővárosi színvonalon álló Makón ilyen neveket találunk: Asztalos, Ács, Csóvás, Fazekas, Galambos, Gulyás, Hajdú, Halász, Hegedűs, Juhász, Kádár, Kocsis, Lakatos, Mészáros, Molnár, Nyerges, Nyúzó, Patkós, Posztós, Pintér, Pásztor, Seres, Szabó, Szekeres, Szűcs, Takács, Varga, Vámos. A polgárság foglalkozásának megfelelően voltak a városnak külön elnevezésű utcái és városrészei, mint pl. Tímárváros, Vargaváros, Szegeden (XVI. sz.) Sóhordó utca, és a mesterségekről elnevezett különböző utcák minden városunkban. Az egy utcában lakásnak azonban céhbeli (mesterségbeli) okai is voltak: egymás ellenőrzése és a meg nem engedett konkurrencia kiküszöbölése. A polgár fiának érdekében állott atyja mesterségének folytatása. A mesterséggel nemcsak a készséget és a felszerelést örökölte, hanem a céhbeli megbecsülést, a piacot és a mesterség vagy üzlet hagyományait is. A céh számos előnyt biztosított a mester özvegyének és árvájának. Egyes családokban a mesterséget a lányok is kitanulták. Az iparűzők túlnyomó része a polgárság rendjéből került ki, de akadtak a kisnemesség és más városlakók sorából is. A céh ellenőrzése a közép- és koraújkori ipart szűk keretek közé szorította. Tisztességes megélhetést biztosított, de nagy vagyon szerzésére nem nyújtott lehetőséget. A mezővárosi ipar török kori és azutáni 50 alakulását Eperjessy Géza nyomán kísérhetjük figyelemmel. A török uralom idején a termelő munka és a kulturális élet központjai a nagyobb parasztvárosok voltak. Egyik-másik parasztvárosban (pl. Kecskeméten, Nagykőrösön stb.) az iparosok céhes szervezetet is alakítottak. A bécsi udvar gazdaságpolitikájával nem állott ellentétben a céhrendszer fenntartása, mert az újonnan megalakuló céhek nagyobbrészt a pozsonyi, és azon keresztül a bécsi főcéhtől függtek. A mezővárosi kézművesek csak a földesúr beleegyezésével folyamodhattak céhkiváltságért. Ezen kívül meg kellett szerezniük a mezőváros tanácsának hozzájárulását is. A kiváltságlevél díja 145...251 Ft között mozgott. Az országban nagyszámban voltak olyan iparűzők, akik szegénységük miatt képtelenek voltak a céhprivilégium megszerzésére és mint parasztiparosok vagy céhes helyeken, mint kontárok folytatták mesterségüket. A Pest megyei mezővárosokban a XVIII. századra tehető a céhes fejlődés virágkora. A XIX. században megáll a céhes szerveződés, sőt néhány mezővárosban, mint Vácott, Szentendrén, Cegléden, Nagykőrösön, Kecskeméten visszafejlődés mutatkozik. Hasonló volt a Dunántúl nyugati részeinek is céhes fejlődése és visszaesése az osztrák tőkés ipar hatásának eredményeként. A mezővárosi céhek 1848-ig első fokon a földesúr, másodfokon a megye ellenőrzése alatt állottak. Az elsőfokú ellenőrző hatóságok jogköre a céh minden fontosabb tevékenységére, így a lakhatási engedélyre is kiterjedt. A földesurak szívesen látták olyan iparosok letelepedését, akikre különösen szükségük volt a birtokukon. A mezővárosok tanácsának hatáskörébe tartozott a helybeli céhek működésének (a termelés és értékesítés) ellenőrzése, továbbá a heti piacok és országos vásárok rendjének megállapítása. A vásárokon a jobb helyeket a helyi és
