Eperjessy Kálmán: Városaink múltja és jelene (Budapest, 1971)

II. Gazdasági élet

A szilajménes, gulya és konda egész éven át kinn legelt. Télire sem hajtották be. Nagykőrös határának túlnyomó részét „baromlegelő és baromélő” föld foglalta el. Nemcsak „közpásztorlás” volt, hanem számos gazdának is volt önálló gulyája. A töröknek adott szolgáltatások és ajándékok sorában sűrűn szerepel a fejőstehén, borjú és „gyermekló”. Cegléd, Kőrös és Kecskemét a marhatenyésztés központjai. Innen hajtják a baromhajtó utakon gulyaszámra a állatokat nyugat felé. Az „alföldi” szó ebben a korban ökörhajcsárt jelentett. Debrecen hortobágyi pusztáján kora tavasztól késő őszig 9 gulyában legeltek a közönséges lovak és szarvasmarhák. A cívisváros területén a közeli határban gabonatermelés is folyt. Legszűkebb határukban pedig, mint Evlia Cselebinél is olvashatjuk, számottevő kerti- és szőlőművelést, gyümölcstermelést is folytattak. A hegyvidéken a havasi pásztorkodás dívott. A városoknak számottevő jövedelmét képezte a juhadót fizető pásztorok adója.

A török kiűzése után kezd visszaszorulni a ridegmarhatartás és nagyobb súlyt fektetnek az istállózásra és takarmányozásra. Gondot fordítanak a fajta nemesítésére. A kamarai birtokokon és a királyi városokban elrendelik tenyészállatok beszerzését.

A juhtenyésztés a XIX. század húszas éveiben a gyapjúárak világpiaci emelkedése következtében erősen fellendült. Hatalmas juhnyájak járták az alföldi és havasi legelőket. Két juhfajta volt elterjedve: a keletről hozott rackaféle, és az európai parlagi. A XIX. század harmincas éveiben kezd elterjedni a finomabb gyapjút adó merinói juh. A gyapjú keresett árucikk volt mind a hazai, mind a külföldi piacokon.

Az alföldi rétségeken szilaj kondákban tenyésztették a sertést.

A török hódoltság korában, de még a XVIII.

44 században is, az Alföld kiválóan alkalmas volt

az állattenyésztésre. Akkor még a Duna-Tisza közén, Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd vidékén nyír-, tölgy- és kőriserdők húzódtak. Az abszolutizmus korában azonban a tagosítás következtében csökkenni kezdett az állattartás.

Számos város gazdálkodása a szőlőtermelésen, a borgazdaságon alapult. Sopron, Pozsony, Buda környéke virágzó borvidék. Szeged, Kassa, Lőcse, Eperjes, Bártfa polgárai a távolabbi borvidékeken, a Szerémségben és Hegyalján kiterjedt szőlőkkel rendelkeztek. A bortermelésnek több városban évszázados hagyományai voltak. Pécsett már a középkorban virágzó bortermelés folyt. A bort a város falain belül több emeletnyi mélységben egymás fölé épült pincékben raktározták. A pécsi borokat Debrecenig, Szegedig szállították. A szekszárdiaknak is főfoglalkozása a szőlőművelés és bortermelés volt, ami a rómaiak idejére nyúlik vissza.

Bortermelő városaink gazdaságpolitikájában első helyen szerepel az idegen bor behozatalának az eltiltása. A bor- és italmérés, serfőzés számottevő jövedelmet jelentett. Mint a földtulajdonnal kapcsolatos haszonvétel, ahol nem volt bortermelés, ez a jövedelem a teljes jogú polgárokat illette meg. Sopron vidékén a török hódoltság alatt virágzó bortermelés folyik. Az Alföldön viszont a törökjárások következtében sok szőlő pusztává vált. A XVII. század második felében a szőlőtermelésben emelkedő irányzatot csak a sűrűn lakott nagy alföldi mezővárosokban: Kecskeméten, Nagykőrösön, Cegléden látunk. A ceglédi szőlők a török alatt búvóhelyet is adtak. A török hódoltság után általában új lendületet vett a szőlőtermelés. A XIX. században nagy károkat okozott a filoxera, amelyet azután sikerült új eljárással, a hegyvidéken amerikai tövek telepítésével megszüntetni. Számos várost fellendített a bortermelés megszervezése és új szőlők beállítása. Ezek sorában különös figyelmet érdemel Gyön-