Eperjessy Kálmán: Városaink múltja és jelene (Budapest, 1971)
II. Gazdasági élet
A török hódoltsági területen, az alföldi városokban legelőváltó gazdálkodás uralkodott. Debrecenben pl. egy-egy határrész kb. hét évig állott művelés alatt, azután 12...15 évig pihent. Békéscsabán a XVIII. század elején is földközösségi viszonyok uralkodtak. Ki-ki ott foglalt magának szántót, ahol akart, és ha azt kihasználta, másutt tört magának ugart. Csak a népesség növekedésével tértek vissza újra a földmívelés fejlettebb formáira. Békéscsabán 1771-ben a földeket a talaj minősége és fekvése szerint szabályozták és annak alapján a határt táblákra, a táblákat pedig annyi egyenlő részre osztották, ahányan azokra jelentkeztek. Ezzel megakadályozták a szántóföldek fölcserélését és biztosították a határ állandósulását. A török hódoltság megszűnésével a lélekszám emelkedése, a mezőgazdaság és ipar különválása, az értékesítési lehetőségek növekedése, az állandó hadsereg szükségletei szükségessé tették a termőföld intenzívebb művelését. Ugyanakkor került sor az államhatalom beavatkozására is a mezőgazdasági termelésbe. A dohány és kukorica (törökbúza) már korábban meghonosodik. A burgonya és egyes ipari növények csak a XVIII. században lesznek ismeretessé Debrecen, Tokaj, Csetnek, Szeged stb. környékén (1779). A következő századra esik az alföldi zöldségtermesztés fellendülése. Ekkor lesznek Szeged a paprikatermelés, Makó a hagymatermelés és egyes alföldi városok, mint Kecskemét és Nagykőrös a zöldség- és gyümölcstermelés központjai. A bécsi udvar néhány ipari növény meghonosításával, pl. a gyapottal, rizzsel, olajjal, mandulával kísérletezik, kevés eredménnyel. A XVIII. század második felében a selyemhernyó-tenyésztés céljaira, főleg Torontál és Bács megyében eperfákat ültetnek. Egyes dunántúli városok környékén pedig tejgazdasággal kezdenek foglalkozni. A XIX. században a háromnyomásos gazdálkodást itt-ott felváltja a vetésforgó művelés. Mezőtúr kezdeményező lépéseket tesz a burgonyatermelés terén. A századeleji infláció két évtizedes konjunktúrát hozott a mezőgazdaságnak. A magyar búza versenytárs nélkül került piacra, ami serkentőleg hatott a gabonatermelésre. Egyes városok, mint pl. Makó, minden eshetőségre gondolva, raktáraikban nagymennyiségű gabonát tárolnak. A búzaár 28 forintig emelkedett. A termelés mennyisége 51 millió métermázsa volt. A század végén Amerika erős versenytársként jelentkezett. A nyolcvanas évek körül az amerikai verseny az európai mezőgazdaságot válsággal fenyegette. A dualizmus korabeli átmeneti fellendülés után városaink gazdálkodásában a gabonatermeléssel szemben a mezőgazdaság másik két ága: az állattenyésztés és a szőlőművelés került előtérbe. A szarvasmarha, a ló és juh voltak a legfontosabb haszonállatok. Kitelt belőlük a lakosság élelme, ruházata és hasznukat látták a mezőgazdasági munkálatoknál is. A legelőgazdálkodás korában a szilaj- és istállózó állattenyésztés egyaránt szokásban volt. Hatalmas gulyák, ménesek, juh- és sertésnyájak legeltek az alföldi városok nagykiterjedésű határán. Az istállózó állatnak jó táplálékot szolgáltattak a pihenő, gazt és burjánt hozó ugarföldek. A XVI. századi fejlődő árukereskedelem folytán csökkent a szilajmarhatartás, majd a viszonyok változásával egy-egy gazdasági válság idején a megművelt területeknek pusztává alakulása a hódoltsági városokban külterjes állattenyésztésre vezetett. Az alföldi mezővárosok egyik legfontosabb gazdasági kérdése a legelőügy volt. Az állattenyésztést legelőrendtartások szabályozták. Uralkodó forma volt a szilaj gulya és konda. A rideg pásztorkodás az állatokat edzetté tette. Az állatállománynak csak kis részét terelte este haza a csordás, csürhés és juhász. 43
