Eperjessy Kálmán: Városaink múltja és jelene (Budapest, 1971)

I. Városaink kialakulása és fejlődése

Az aláhúzott helységek szabad királyi városok, a zárójelben tettek egyszerű falvak voltak, a többi mezőváros.

E táblázat adataiból kitűnik, hogy a középkorban virágzó északi és keleti határvárosok hanyatlottak. A legnagyobb népességtömörülések az ország központi és déli részein, főleg a Duna vonalán alakultak ki. Ez arra vall, hogy a XVIII. század második felében a magyarországi városiasodást a Duna víziútján szállított gabonával való kereskedelem határozta meg. A nagyvárosok elsősorban gabonakereskedelmi központok voltak. A terménykereskedők ekkor kezdték elfoglalni a vezető helyet a polgárságon belül.

A II. József féle 1785—1787. évi népszámlálás adataiból kirajzolódnak az új városhálózat körvonalai. Eszerint a Dunántúl, az északkeleti hegyperemvidék és az Alföld városai fejlődésének eltérő vonásai tűnnek fel. Lélekszámban az Alföld városai már a XVIII. század elején elérték a Dunántúlt, félévszázad alatt pedig messze maguk mögött hagyták. Az 5000 lakoson felüli 40 vidéki város és mezőváros közül 1785—1787- ben 27 az Alföldre esik és csak 9 a Dunántúlra, 4 pedig a hegyperemvidékre. A nagy lélekszám ugyan magában még nem jelent városiasságot, de jelenti a mezőgazdasági árutermelés és a hozzákapcsolódó ipar népességtömörítő hatását.

Dávid Zoltán az 1785. évi népszámlálást az ország összes városaira vonatkozólag teszi vizsgálat tárgyává. A sz. kir. városok népességének társadalmi összetételét illetőleg megállapítja, hogy a viszonylag legtöbb városi polgár, az iparral, kereskedelemmel vagy bányászattal foglalkozók nagyobb aránya nem mindig a népesebb városokban található. Ugyanez vonatkozik a városok külső képére, városiasságára is. A bányavárosok csekély lélekszámúk ellenére gazdasági jelentőségük és lakosságuk foglalkozási 36 összetétele alapján feltétlenül városoknak tekinthetők. Kétségtelen az alacsony népességű városok közül Bártfa, Beszterce, Késmárk, Kőszeg, Lőcse városias jellege is. Viszont az ötezer lakoson felüliek között a mezőgazdasággal foglalkozók vannak túlsúlyban. Ez utóbbiaknak külső képén a táji adottságokkal párosulva agrárjellegük is nyomot hagyott. A városi lakosság lélekszámában a század eleje óta országos viszonylatban is jelentékeny gyarapodás ment végbe. 1785-ben a sz. kir. városok és a kétezernél népesebb mezővárosok alapul vételével az összlakosság 925 224. 1828-ig a városi népesség Magyarországon további 400 000 fővel (30%kal) növekedett. 1 360 927 főnyi lélekszámával elérte a lakosság 15,1%-át.

Az új városfejlődésnek a XIX. század a virágkora. A reformkor a hazai kapitalizmus előkészítő periódusa. Hogy a tőkés viszonyok nem az iparban, hanem főképp a mezőgazdaságban érvényesülnek, kitűnik a dunántúli városok fokozódó lemaradásában. Győr, Pécs, Székesfehérvár elé sorakozik Szeged, Hódmezővásárhely, Debrecen mellett Békéscsaba, Makó, Szentes, Kiskunfélegyháza, Sopronnal pedig Cegléd, Nyíregyháza, Miskolc, Mezőtúr, Nagykőrös, Baja, Jászberény vetekednek lélekszámban. Ez a sorrend alig változott a XIX. század végéig. A kor haladó eszméi iránt a XIX. század derekáig több érzéke van a nemesi értelmiségnek, mint az egyéni érdekeire féltékeny polgárság felső rétegének. A céhek akkor már inkább akadályai, mint előmozdítói voltak az ipari fejlődésnek. A városok új arcának kialakításában inkább a nemesi értelmiség ragadta magához a kezdeményezést. A mezővárosoknak a földesúrral vívott harca a polgárosodó nemesség beavatkozásával nyert új fordulatot. Az önkéntes örökváltsági törvény alapján több mezőváros a váltságösszeg kifizetésével megszabadult a jobbágyterhektől. Legelőször Nyíregyháza váltotta meg magát, majd példáját követte Kecskemét, Me-