Eperjessy Kálmán: Városaink múltja és jelene (Budapest, 1971)

I. Városaink kialakulása és fejlődése

kőtemplommal, vendéglővel, egészségházzal és több-kevesebb masszív polgárházzal bíró kisvárosok.

Az egykori szandzsákszékhelyek, palánkfalvak, várközségek katonai jellege megszűnt, gazdasági központtá alakultak. A hajdúvárosokban lebontják a huszárvár kerítését és a katonai épületeket gazdaságiakká alakítják.

A hegyvidéki városias településekkel szemben a síkvidéki, nyílt városokban elenyészően kevés a szilárd épület. A hegyvidékről az Alföld felé irányuló népvándorlás felduzzasztottá ugyan az alföldi városok lélekszámát. Igazi városképük a XVIII.században azonban még nem volt. A tanyavilággal való szervesebb kapcsolatuk és városmagjuk kiszélesedése a következő századra maradt. Szeged váráról részletes leírást kapunk, de egyéb masszív épületről nincs említés. Kecskemét az egyik legélénkebb alföldi város. Több szilárd épülete van.

A török hódoltság másfél évszázada alatt elszenvedett nagy vérveszteség a városok lélekszámában is kifejezésre jut. Az 1715—1720. évi országos összeírás bár nem a lélekszámot, hanem a háztartások számát közli és a népesség egyes kategóriáit mellőzi, mégis alkalmas arra, hogy megállapíthassuk belőle a városok akkori nagyságrendjét. Eszerint Buda és Debrecen vezetnek ezren felüli háztartással. 500-tól 1000-ig terjedő háztartásszámot írtak össze Győrött, Sopronban, Kecskeméten, Jászberényben, Egerben, Miskolcon. Ezek között már több a mezőváros, mint a szabad város. 200...500 között van a családfők száma 17 városban. Ebben a csoportban is több a mezőváros. Összlakosságuk is (4954 háztartás) alig marad alatta a szabad városokénak (6428 háztartás). Városias településnek tekinthetjük az 100...200 háztartást számláló 22 mezővárost is. Az 1715—1720. évi összeírás szerint 100 háztartáson felüli városaink földrajzi megoszlása: 19 esik a Dunántúlra, 20 az Alföldre és 8 a hegyperemvidékre. Ugyanez az arány tükröződik a lakosságszámban is: 5590 városi háztartás a Dunántúlon, 5600 az Alföldön és Miskolc valószínű lakosságszámával kb. 2000 a hegyperemvidéken. Eszerint a Mohács előtti helyzethez képest az Alföld városiasodása viszonylagosan előrehaladt, a Dunántúlé visszaesett, a hegyperemvidéké pedig megtorpant. A városiasodás jellegét illetőleg is vannak a három tájegység között eltérések. A Dunántúl még visszafejlődött állapotában is városiasabb volt mint az Alföld. És a hegyperemvidék ipara is fejlettebb volt az alföldi mezővárosokénál (Makkai i. m. 79...81.).

Az alföldi város előretörése az ipar és mezőgazdaság munkamegosztásán alapult oly módon, hogy a mezőgazdaság volt túlsúlyban. A majorsági gazdálkodás terjeszkedése folytán az alföldi városok bérelt pusztáik jelentékeny részét elvesztették. Emiatt a külterjes állattenyésztésről kénytelenek voltak áttérni a belterjes gazdálkodásra. De a lélekszám növekedése miatt is szükségessé vált a gabonatermelés fokozása. Minthogy a földeket a távoli lakóhelyről nem lehetett megművelni, a városokba zsúfolódott lakosság kiköltözik a határra, az ólakba, kertségekbe. A tanyásodás a XVIII. században vette kezdetét és a következőben még nagyobb méreteket öltött. Különösen, amidőn az intenzív szőlő- és gyümölcstermelés is megkívánta a tanyára való kiköltözést.

A városiasodásnak XVIII. századvégi kísérőjelensége az egyházi hatóságoknak, különböző hivataloknak, megyeszékhely stb. a töröktől felszabadult területekre való visszaköltözése. E folyamat élénk építési tevékenységgel, utcásítással és térrendezéssel járt együtt. Az udvar és a főnemesség helyett a katolikus főpapság vette ki részét a városépítésből. Az új székesegyházak, püspöki paloták, kanonoki házak, papneveldék, egyházi közép- és főiskolák elő-3 Dr. Eperjessy: Városaink múltja