Eperjessy Kálmán: Városaink múltja és jelene (Budapest, 1971)
VIII. Magyarország megyei és járási jogú városai
33. Komárom Történelmi nevezetességű város. Erős vára nem esett áldozatul a tatárpusztításnak. Védelmet és biztonságot nyújtott a tövében kibontakozó mezővárosnak. A XVI. században a török elpusztította, de gyorsan magához tért és a váralján kívül a Duna jobbparti városrész is fejlődésnek indult. A dunai forgalom, majd a vasútvonal a déli városrészt, Komárom Újvárost is fellendítette. A mai Komárom magját alkotó Újszőny 1910-ig Szőnyhöz tartozott. Ekkor csatolták Komáromhoz. Komárom-Újváros 1920-ban alakult önálló várossá. Jelenleg járási jogú város és járásszékhely. Területe 7545 kát. hold, amelynek egyharmada földadó alá nem eső terület. Lakosainak száma 1967-ben 11 000 volt, amelyből 20% él külterületen. A Budapest—Bécs vasúti fővonal és műút mellett fekszik. A Duna kikötővárosa. A közúti hálózat legfontosabb útvonala az 1. sz. (bécsi) országos közút. Bár a lakosság egyharmada iparból és építőiparból él, iparilag nem mondható fejlettnek. A nehézipar szerepe jelentéktelen. Az ipari do,gozók nagy részét a textilipar foglalkoztatja. Határa nagyobb része szántó. A kenyérgabonán kívül cukorrépát és rostlent is termelnek. Két középiskolája van : gimnázium és közgazdasági technikum. A város lakossága Szőny egészségügyi vonzáskörzetébe tartozik. Komárom földszintes, családiházas jellegű kisváros. Megrongált épületeit a felszabadulás után helyreállították. Az 1960 utáni építkezések során kialakuló új városközpontjára 3...4 szintes épületek jellemzők. A város ellátókörzetébe átlagosan 33 000 főnyi népesség él. Irodalom: Borovszky S. (szerk.): Komárom vármegye és Komárom sz. kir. város. (Bp., 1907. 600. p.) 237
