Eperjessy Kálmán: Városaink múltja és jelene (Budapest, 1971)

VII. Városkultúra

194

magasló képviselője báró Orbán Balázs, a Székelyföld leírása című mű szerzője.

Sepsiszentgyörgyön a Mikó-kollégium és a Székely Nemzeti Múzeum a szellemi élet őrhelyei. Székely városkultúrát sugároznak székük területére Kézdivásárhely és Csíkszereda is. A szerzetesrendek közül a ferencesek tevékenykednek hatékonyan az említett városokban a szellemi élet ápolásán. Mindmegannyi székely város egyúttal iskolaváros is. Bennük nevelkedik a székely értelmiség utánpótlása.

A szász városok kultúraformálása szintén a széki központok körül érvényesül. Az erdélyi szász városkultúrának Nagyszeben (Hermannstadt) a központja. E város a Szászföld összefogó szervezetének, a szász egyetemnek székhelye. Evangélikus püspöksége, egyházai, iskolái, teológiai főiskolája nemzeti kultúrájának a forrásai. Külföldi egyetemeket járt tanárai és papjai a tudomány és szépirodalom művelése körül is maradandó tevékenységet fejtettek ki. Reprezentatív kultúrszerve a Bruckenthal-múzeum régiségtárával, gazdag könyvtárával és képtárával. A virágzó szász nemzeti kultúra mellett a szász városokban a magyar és román szellemi élet szerényebb keretek között mozog. A szász városkultúrának barcasági központja Brassó (Kronstadt). A széki központok közül Szászsebes, Segesvár, Medgyes és Beszterce emelkednek ki.

A városok sajátos arcú, a maguk kisebb-nagyobb körzetére kiható kultúra forrásai voltak. Kölcsönhatásuk, egymás közti érintkezésük nem volt elszigetelt. Pest, Buda és Óbuda szellemi élete az egész magyar városkultúrára hatással volt. A főváros kulturális fejlődése a XIX. század közepén az egész országban a kezdeményezést magához ragadta. Itt futottak össze a magyar szellemi élet szálai. Budapest a művészeti, irodalmi és a tudományos életnek is a fővárosa lesz. Központi helyzeténél fogva a vidékre gyakorolt irányító hatása anélkül történt, hogy a helyi városkultúra egyéni vonásait elsorvasztotta volna.

A városkultúra kiapadhatatlan forrása és élesztője a lokálpatriotizmus. Ez ösztönözte a város népét kultúrintézményeinek megbecsülésére, érettük vívott harcra és áldozatokra. A feladatok vállalásában a város népének széles rétegei osztoztak. Reneszánsz fejedelmek, barokk főpapok, literátus cívispolgárok, egyszerű parasztemberek, művészek, költők és írók működtek közre a városok szellemi életének formálásában. Minden város szellemi képén megtalálható a személyiségek kezenyoma. Ilyen értelemben tekintették Nagyváradot Szent László, Esztergomot Szent István, Kassát Rákóczi Ferenc, Marosvásárhelyt a Bólyaiak, Egert Gárdony Géza, Nagykőröst Arany János, Kolozsvárt Hunyadi Mátyás, Szegedet Dugonics András, Pécset Janus Pannonius, Debrecent Csokonai Vitéz Mihály, Szarvast Tessedik Sámuel városának, és folytathatnánk a felsorolást más városokra vonatkozólag is.

Városaink szellemi életének az országos és helyi történettel párhuzamosan voltak virágzó és hanyatló korszakai. Kedvező adottságai voltak a virágzásnak a hosszú béke időszakai, a szilárd gazdasági helyzet, és a külföldi kultúrákkal való akadálytalan érintkezés. A háború viharai, belvillongások, társadalmi és gazdasági krízisek hosszabb-rövidebb időre megakasztották a fejlődést. A városnak az országos történettől független, a maga külön történetében is voltak olyan jelenségek, amelyek kulturális fejlődését elősegítették vagy gátolták. Alapfeltétele volt a virágzásnak a lakosság jóléte, áldozatkészsége, a város vezetőségének helyes gazdaság- és kultúrpolitikája. Lendítő hatású volt a falaik közt élő kimagasló egyéniségek: költők, írók, tudósok, művészek példamutatása. Stagnálást vagy visszaesést jelentettek az elemi csapások, tűz-