Ingpen, Robert et al.: Találmányok enciklopédiája. Az emberiség történetének legjelentősebb találmányai és felfedezései (Budapest, 1996)

Nagyobb esély a túlélésre

A FÖLDMŰVELÉS Az ember felhagyott azzal, hogy szüntelen költözködéssel mindig új helyen kutasson tápláléka után, inkább letelepedett, s megtermelte magának azt, amire szüksége volt Egészen a jégkorszak végéig a legtöbb - ha nem az összes - embercsoport feltehetően vadászó-gyűjtögető életmódot folytatott. Ha találtak zöld leveleket és érett gyümöl­csöket, azokat fogyasztották, az ínségesebb időkben pedig vadászgattak: csapdáikkal vagy lándzsáikkal ejtették el az állatokat - apró rágcsálóktól a hatalmas gyapjas ma­mutig bármit, ami az útjukba került. Ter­mészetesen a zsákmánynak tekintett állat­fajok a vadászat helyétől is függtek. Észak- Európában például rénszarvasvadász kul­túrák alakultak ki, míg Észak-Afrikában egyes csoportok szinte kizárólag a berber­­juh húsán éltek. Az eljegesedés vége felé (mintegy 23 ezer -l4ezer évvel ezelőtt) az éghajlat hidegebb és szárazabb volt, mint az azt követő idő­szakban. A szárazságot a jégtakaróban meg­kötött hatalmas vízmennyiség okozta, amely miatt jelentősen lecsökkent a ten­gerek kiterjedése, és így a párolgás mértéke is kisebb lett. Környezeti változások A jégkorszak vége felé, nagyjából 13 ezer évvel ezelőtt aztán jelentős változások in­dultak meg. A hőmérséklet emelkedni kez­dett, és a fák lassan meghódították az új, melegebb, nedvesebb éghajlatú területeket. A nyíreket és tűlevelűeket idővel lassabb növekedésű fajok, például tölgyfák váltot­ták fel. A fákkal együtt különféle állatok is megtelepedtek itt: szarvasok, jávorszarva­sok és vaddisznók. A gleccserek helyén számos tó maradt vissza, amelyek a vízi­madarak és halak birodalmaivá váltak. Ez a környezet már az ember számára is ked­vező volt, aki új területeket vett birtokába, és egy re szaporodott. Ebben ez időszakban kezdte felismerni azt is, hogy táplálékát más módon is meg­szerezheti. Összegyűjtheti a növények mag­vait, majd azokat egy olyan helyen termeszt­heti, amely kedvez a fejlődésüknek; s az állatokat is háziasíthatja, hogy' így állandó húsforrást biztosítson saját maga számára. Az ember - története során először - föld­művelővé vált. Senki nem tudja pontosan, hol és mikor kezdődött ez a folyamat, vagy mi volt az 28 Vad gabonafélék feltételezett elő- |j|||| fordulása a neolitikumban A Földközi-tenger keleti medencéjének ez a tér­képe azokat a helyeket ábrázolja, ahol a mező­­gazdaság valószínűleg elsőként jelent meg oka annak, hogy' egyes embercsoportok életük ily módon való átformálása mellett döntöttek. A mezőgazdasági tevékenységre utaló első egyértelmű bizonyítékok a Föld­közi-tenger keleti partvidékéről származnak (noha a földművelés minden bizonnyal egy mástól függetlenül több helyen is kifej­lődött). Ezen a vidéken ekkor már megle­hetősen sok ember élt. Emellett bőséggel teremtek itt nagy rnagvú fűfélék is, amelyek kiváló élelemforrásul szolgálhattak, ame­lyeket könnyű volt termeszteni és betakarí­tani, s amelyeknek gyorsan alakultak ki új, a termesztésre még alkalmasabb változatai. A búza megjelenése A korai földműveseknek olyan gabonafé­lére volt szüksége, amely minél több magot terem. A Közel-Keleten több olyan vad­­búza-változat is honos volt, amely megfelelt ennek a követelménynek, de mindegyik­nek volt valami hátránya is. Hogy elősegítse magvai terjedését, a vadbúza kalászaiból éréskor kiperegnek a szemek. A termesz­tett változatoknál ennek nem szabad meg­történnie, hiszen a földművelő az összes magot be szeretné gyűjteni. A megoldást a keresztezés jelentette, amelynek révén sikerült a mezőgazdaság számára előnyö­sebb tulajdonságokkal rendelkező búzafé­léket előállítani. Ha a búzát sarlóval aratják, és a kalász így' még kevésbé szóródik szét, majd a betakarított magokat a vad búza­féléktől távol vetik el, az elősegíti a magjait nem pergető változatok természetes kiválo­­gatódását. Pontosan ez történt a Natúfi kul­túrában, amely nevét a palesztínai Wadien- Natufról kapta. Ezen a helyen az egyik legkorábbi ismert gabonatermesztő nép arató­késeket - egyenes csonteszközöket, ame­lyek bemetszésébe tűzkőfogakat erősítet­tek - használt az aratáshoz. Az ehhez hasonló eredményeknek kö­szönhetően a Földközi-tenger keleti part­vidékén Kr.e. 8000 körül már több olyan közösség is élt, amely kizárólag a mező­­gazdaságból tartotta fenn magát. Már az itteni, kis területen folytatott földművelés is nagyobb népességet tarthatott el, mint a vadászat és gyűjtögetés. Később a föld­művesek munkája már olyan hatékonnyá vált, hogy' a saját szükségleteiket megha­ladó mennyiségű élelmet is meg tudtak ter­meszteni. Ennek aztán óriási jelentősége lett az emberiség későbbi fejlődésében. Növekvő közösségek A korszak terjeszkedő mezőgazdasági közös­ségei már rengeteg bizonyítékot hagytak hátra a létezésükről. Falvakban éltek, ahol a szorosan egymás mellé épített sártégla­­házak közvetlenül a megművelt föld mel­lett álltak. Az idő múlásával újabb házakat emeltek a régiek alapjaira, s fokozatosan egy' halom alakult ki, ahogy az újabb nem­zedékek otthonaikat mindig őseik házai fölé építették. Az efféle településhalmokat Szíriában és Palesztinában „teli”, Anatóliá­­ban pedig „hrnyáik” néven ismerik. E leletek közül a leglenyűgözőbbek ta­núsága szerint e korai emberek olyan nagy társadalmakat kezdtek alkotni, olyan nagy­méretű építkezésekre (például kőfalak eme­lésére) vállalkoztak, és olyannyira képesek voltak eltartani szakembereket, akiknek már nem kellett megtermelniük saját élelmüket, hogy közösségeik joggal érdemlik meg a város nevet. Feltételezhető, hogy' az első város a Jordán folyó nyugati partján, a Holt­tenger északi része felé vezető átjáró mel­lett épült Jerikó volt.

Next

/
Thumbnails
Contents