Gáll Imre: Régi magyar hidak (Budapest, 1970)
Hídleírások - Szabolcs-Szatmár megye - Szolnok megye
fuvarok lebonyolítását segítse elő, illetve bírja rá az útba eső földesurakat, hogy a réveken ne hátráltassák a követ fuvarozó kocsikat. A Jász-Kun kerületek gyűlése azonban úgy dönt, hogy hivatalos megkeresés helyett Illési János Nagy-Kun kerületi kapitány közvetlenül forduljon a földesurakhoz ebben az ügyben. Nagyon érdekes — százötven év távlatából — megállapítani, hogy a magánjellegű kérést annakidején hatásosabbnak vélték, mint a hivatalos rendelkezést. Egyetlen jelentés emlékezik meg csupán a hídépítésről, ez 1808. februárjában került a hármas kerület (Jász, Nagykun, Kiskun) gyűlése elé. Ebben a jelentésben Illési János Nagy-Kun kerületi kapitány jelenti, hogy ,,.. .a Zádor vizén építendő kőhíd lábai már a földből mind fölvitettek, bolthajtás már négy készen vagyon és reménységek szerint a jövő esztendőben azon egész hid tökéletességre is fog vitetni.” A hídépítés befejezésére valóban a következő évben, 1809-ben kerülhetett sor. Ennek az évnek a végén terjesztette elő Laczka Ferenc komisszárus a Zádorhíd költségelszámolását. Az eredeti 8489 ft előirányzattal szemben a híd 1316 ft 58 kr-ral többe került. A többletköltség engedélyezéséért a kerületek gyűlése ismét felterjesztéssel fordult a nádorhoz, aki a költségek többletének indokolását elfogadta és a többletnek a Nagy-Kun Particularis Cassából leendő kifizetését engedélyezte. Laczka Ferenc komisszárus a híd felépítése érdekében három éven át folytatott fáradozásaiért 150 forint jutalmat kapott. Magyarország legnagyobb kőhídja, a 40 öl hosszú, kilencnyílású, kőalapzatú, téglaboltozatú Zádor-híd tehát állt. Szolgálta célját, hordozta a Pest—Szolnok— Debrecen országos és kereskedői út forgalmát és ellenállót a vizek ostromának 1809 derekától több mint húsz esztendeig, minden említésre méltó zavar nélkül. A Tisza vízállásairól a feljegyzéseket általában a XIX. század közepén kezdték rendszeresen vezetni. A század elejéről csak elvétve akad néhány adat. A legelső tiszai vízmércén, a szegedin, 1833-ban kezdődtek a leolvasások. Az 1833-tól rendszeresen vezetett vízállások 400—500 körüliek. Az adatokat tartalmazó törzskönyvben azonban két korábbi feljegyzés is található, ezek a következők: 1816 623 1830 614 Ezt a két adatot, amelyek közül számunkra az utóbbi különösen fontos, nyilvánvalóan azért jegyezték fel az utókor számára, mert rendkívüli volt, amelyre az utókort — úgy vélték — figyelmeztetni kell. (Ez a két adat a mai vízállásadatokkal nem hasonlítható össze, mert más mércének más alapmagasságára vonatkozik. Egyébként is, a Tisza szabályozása, illetve töltések közé szorítása a Szegednél észlelhető vízállásokat, azok szélső értékeit és az árhullámok levonulásának lefolyását gyökeresen megváltoztatta.) Az alább ismertetendő levéltári és irodalmi adatok is megerősítik azt a tényt, hogy az 1830. esztendő a Tisza egész árterületén különlegesként minősül. Gátak szakadtak, állatok, növények, házak pusztultak. Nem indokolatlan tehát arra következtetni, hogy a szokásosnál nagyobb víztömegek özönlöttek ki a még szabályozatlan árterületekre. Ennek következménye volt azután, hogy az árapasztóként működő folyók és erek, köztük a Zádor vize is, nagyon megduzzadtak és vízállásuk is nagyon megnövekedett. A Zádor-híd ennek a víztömegnek nem tudott ellenállni. Két-két szélső nyílása összeomlott. Erről tudósít Illési János Nagy-Kun kerületi kapitánynak a Jász-Kun kerületek gyűléséhez intézett jelentése, amely egyben már a megtett intézkedéseket is közli, azok jóváhagyását kérve. Megtudjuk a jelentésből, hogy a víz pusztítása igen széles körű volt, a határokat, gátakat is érte, s a Zádorhíd pusztulása révén az országúti közlekedés is megszűnt. Minthogy az árvíz nem vonult el, gondolni sem lehetett a kőhíd helyreállítására, ezért olyan megoldást kellett keresni, amely a legkisebb költséggel a leggyorsabban helyreállítja az országúti közlekedést. „Az 191
