Héjjné Détári Angéla: Régi magyar ékszerek. 2. módosított bővített kiadás (Budapest, 1976)

vitte a művészetkedvelő királyné, vagy pedig fivére, I. Ferdinánd király (1526—1564) révén a Habsburg-ház kincstárába került.

A három részre szakadt, töröktől sanyargatott országban nehezen indult meg a művészeti élet. Mégis kivirult, és hajtásai új oltványokkal, a törökök által hozott díszítőelemekkel is gazdagodtak. A színpompásan és változatosan virágzó magyar reneszánsz önmagára talált, megteremtette kifejezési formáit és eszközeit, és felnevelte művészeit. Az erdélyi fejedelemség földjén s a török megszállástól mentes Felvidék területén gazdagon hajtottak a reneszánsz ötvösség pompás virágai, amelyek kertészei magyar ötvösök s a Magyarországra évszázadok alatt betelepült szász lakosságból kikerült mesterek voltak. A középkori sodronyzománc-technika itt tökéletesedve széles körben terjedt el, és olyannyira jellemzővé vált, hogy műfaját sajátosan magyarnak ismerik el. Ezenkívül itt Erdélyben alkották meg azt a technikát, amelyet a világhír vett szárnyaira. Ennek sajátsága, hogy csak a sodrott dróttal vagy vékony lemezzel kereteit rekeszeket töltötték ki színes zománcokkal, a rekeszeken kívüli, motívumok közötti területet nem. A zománcos felületeket pedig más színű pettyekkel, erezéssel, árnyalással festették felül. Ennek a levélindás, virágdíszes, tarka színekkel ékesen festett „erdélyi zománc”-nak alkalmazására leginkább a reneszánsz ékszerfajták sokfélesége nyújtott tág lehetőséget (24., 28., 29. kép).

A XVI. századra már véglegesen kialakult reneszánsz viseletben a jellegzetes magyar díszruhák a női és férfi ékszerek számára méltó keretet szolgáltattak. A gazdag, előkelő férfiak és nők sok és sokfajta ékszert viseltek. Legáltalánosabb a „nyakbavető” volt, hosszabb nyaklánc, többnyire aranyból. Gyönggyel, gyémánttal és drágakövekkel, sőt emellett gyakran még zománcokkal is díszítették. De készítették boglárokból is; ilyenkor öreg (= nagy) kerek vagy rózsaboglárt használtak fel, gyöngyszemeket, hegyes és táblagyémántokat, valamint rubinokat foglaltak bele.

Az európai festészet számtalan példája mellett a magyar táblaképek is szemléletesen mutatják be a reneszánsz ékszerek típusait, sokaságát és viselésmódját (16., 17. kép). A korsós láncok, a rostélyos aranyszemekből, zománcos pézsmaszemekből összeállított láncok gazdag változatai vagy a leggyakoribb forgácslánc és dióbéllánc (25. kép) e kor közkedvelt ékszerei. A nvakbavetővel együtt „nyakravalót” is felsorolnak XVI—XVII. századi leltáraink: gyöngyös-gyémántos és zománcos-korsós díszítéssel, melyet szintén nyakon, ingvállon viseltek.

29

I