Gáspár László et al.: Nagy magyar találmányok (Budapest, 1955)
Nyárády Gábor: A feltalálók helyzete a múltban és ma
Vagyis szabad kalózkodást engedtek, csak az volt a fontos, hogy az érdekeltek ne figyeljenek fel rá. Mert a törvény lehetővé tette, hogy bárki, aki köz- vagy magánérdekből sérelmesnek találja a szabadalom kiadását, minden kockázat, felelősség, költség nélkül záros határidőn belül felszólalhasson. Amint a szabad garázdálkodás joga, úgy a felszólalás joga is csak a tőkések malmára hajtotta a vizet — azzal ingyen juthattak értékes találmányokhoz, ezzel veszélytelenül megakadályozhatták vagy elodázhatták mások szabadalmának kiadását. Tucatjával vetették rá magukat, mint a hiénák, a szerencsétlen feltalálóra. Belekötöttek apró-cseprő elírásaiba, kivált az igénypontjaiba, minden lehetőségük megvolt, hogy késleltessék jogának elismertetésében, vagy végkép kiüssék a nyeregből. Ez a korrupt rendszer kitenyésztette a «hivatásos felszólalókat», akik foglalkozásszerűen, büntetlenül megzsarolhatták, óriási költségekbe hajszolhatták a feltalálót, úgyannyira, hogy működésüket már az egykori szakirodalom is megbélyegezte. Máskép van ma mindez. A feltalálónak nem kell szabadalmi ügyvivőt fogadnia, nem is kell gyakorlat nélkül magának megfogalmaznia az igénypontokat. Elvégzi ezt helyette az állam, amelynek — főként a külföldi bejelentésnél — elsőrendű érdeke, hogy teljes egészében megvédje a találmányi gondolatot. S a visszaélések melegágya, a felszólalási rendszer sincs már érvényben a régi formában. Gondos újdonságvizsgálat előzi meg a szerzői tanúsítvány kiadását, így állapítják meg, hogy a bejelentés lényeges haladást jelent-e a technika állásához viszonyítva. Felszólalásra is van mód, de ebből már nem lehet üzletet csinálni, csak az érdemi és megalapozott felszólalást veszik figyelembe. A szabadalmaztatási eljárás végére értünk, ideje hogy összesesük, mennyibe került régen a feltalálónak egy írás arról, hogy a találmány kizárólagos tulajdonosa. Az esetleges ügyvivői honoráriumon (legkevesebb 200—300 pengő) kívül kifizetett: 20 pengő bejelentési díjat, ugyanannyi bejelentési illetéket és beadványonként 2 pengő okmánybélyeget, azután 10 pengő leírás-módosítási díjat, 20 pengő fellebbezési díjat minden egyes felszólalás vagy elutasítás után, 70 pengő külön díjat a kiegészítő bejelentésért s egy csomó további bélyegköltséget és illetéket, persze mindezt előre, a beadványokhoz csatolt nyugtával igazolva. Ekkor jött még csak a java. Ha nem akarta, hogy szabadalma elvesszen, pontosan kellett fizetnie az évről évre emelkedő szabadalmi díjat, az első évben 25, a huszadik évben 2000 pengőt, a törvényben megtűrt késedelem esetén száz százalékos felpénzzel megtetézve; még egy nap késés — fuccs a szabadalomnak. Oly nagy összegek voltak ezek, hogy vagyontalan feltaláló az ingét is ráfizethette. A tőkés vállalkozó 16
