Sárádi Kálmán: Művészi kovácsolás (Budapest, 1970)
I. Művészi kovácsmunkák és az épületdíszítő lakatosság történeti fejlődése
ennek a régi híres vasművességnek becses maradványai, amelyek versenyre kelnek a leghíresebb külföldi mesterek munkáival. Ezenkívül Pozsony és Sopron területén is a legszebb vasipari munkákat találjuk, nemcsak a gótika korából, amely feltűnően sokáig volt népszerű Magyarországon, hanem a későbbi reneszánsz és barokk korszakból is. Gazdag anyagot csak a késői barokk kor tud elénk tárni a vasművesség területén. Gyönyörű művű szentségtartók, szentélyrácsok, csengettyűtartók, ajtófogantyúk, kopogtatók, cégértartó konzolok, ablak- és kapurácsok, függőlámpák, csillárok, temetői sírkeresztek, erkélyrácsok és vasalt kapuk százai hirdetik máig ennek a régi magyar vasművességnek egykori színvonalát. Nem véletlen, hogy az akkori északi, nyugati városaink épületein találhatók a legszebb emlékek. A felsorolt városokon kívül még az erdélyi városokban is maradandó értékű vasműves alkotások maradtak ránk. A vasművesség virágzó iparág maradt a XVIII. században is. Megjelennek a kissé előreugró, sőt sokszor előre dagadó volutás oldalvonalú ablakkosarak, amelyeket Budán még mindig nagy számban találhatunk. Ezeket az ablakkosarakat a klasszicizáló XIX. század is átvette és a maga zárt négyzetes formájában alkalmazta. A XVIII. század második felében és a XIX. század legelején, mikor egész nemzeti életünk hanyatlásnak indult, ez a régi híres vasművesség már csak emlékeiben élt tovább. Sem a hanyatló nemzeti szellem, sem a kor uralkodó ízlése, az egyszerű, sokszor sivár formákat kedvelő empire stílus, nem kedvezett ebben az időben a vasművesség virágzásának. Az egész országban hanyatlásnak indult ez az egykor oly büszke, nemes, maradandó értékű, művészi szépségű alkotásokat létrehozó ipar s úgy látszott, hogy az egyre terjedő öntöttvas termékeket terjesztő osztrák gyáripar versenye miatt sohasem tudja visszaszerezni régi becsületét. De amikor már valóban úgy látszott, hogy az ősi magyar vasműves mesterség végleg lehanyatlik, s nem tud többé talpraállni, új ragyogó korszaka kezdődött a magyar műlakatos iparnak. A XIX. század vége felé és a XX. század elején egész sora támadt a kiváló magyar vasműveseknek, akiknek működése nyomán sohasem képzelt színvonalra, méltán megérdemelt világhírre emelkedett a magyar vasműves, illetve fémműves mesterség. A hoszszú ideig tartó pangást a XIX. század utolsó évtizedében alkotó, eleven élet váltotta fel, amelynek eredményei messze felülmúlták a régebbi századok alkotásait. A művészi irányzatú magyar műlakatos ipar megteremtésében hervadhatatlan érdemeket szerzett Jungfer Gyula műlakatos, akinek készítményei a külföld legelső piacain is keresettek és kelendők voltak. Roppant sikerének titka tulajdonképpen abban rejlett, hogy a régi szépségeket nemesítette meg mesterségének korszerű készítményeiben. Ezeket a régi nemes formákat és technikai eljárásokat igyekezett mindig továbbfejleszteni, korszerűsíteni, s ily módon a vasművészetet divatba hozni. Kezdetben művészi kivitelű kovácsoltvas gyertyatartókat, asztali és függőlámpákat, óraállványokat, tálcákat, hamutartókat, ládavasalásokat, kandelábereket, csillárokat, tükörkereteket, ízléses asztalokat, vasrácsokat, ruhatartó állványokat s egyéb korszerű kovácsoltvasból való vagy fémből domborított és vert lakatosipari műtárgyakat készített. Majd 1885 körül a műlakatosság építészeti érvényesülésére fordított fokozott figyelmet. A 80-as években megindult fővárosi építkezések széles érvényesülési teret kínáltak a technikailag és művészileg a legmagasabb teljesítményt nyújtó műlakatos iparnak. Azt az iparművészeti irányt, amelyet a kisebb műipari tárgyak készítésénél alkalmaztak, átvitték az épületlakatosság monumentális alkotásaira is. Építőművészeink közül az első, aki az elhanyagolt kovácsművészetet újból felkarolta, Ybl Miklós volt. 1875-ben a várkerti bazár kerítésrácsának készítésével Jungfer Gyulát, a magyar vasművesek doyenjét bízta meg. Ez a kitűnően sikerült munka nyitotta meg azt a nagy harcot, amely az öntöttvas és a kovácsoltvas között kitört, s az utóbbinak teljes diadalával végződött. De sokáig tartott, amíg a kovácsoltvas jellegének megfelelő ornamentika teljes 47
