Sárádi Kálmán: Művészi kovácsolás (Budapest, 1970)
I. Művészi kovácsmunkák és az épületdíszítő lakatosság történeti fejlődése
5. Vasművesség Magyarországon Kevés olyan főváros van a világon, amelynek utcáit, tereit, városképét annyi szép ízléses kovácsoltvas kapu és rács díszítené, mint fővárosunkat. Gondoljunk a királyi várpalota monumentális főkapujára, a várkert és a bazár kovácsoltvas rácsaira, az Operaház művészi kivitelű oroszlános főkapujára vagy a Szent István bazilika csodás szépségű kapurácsozatára. Vagy arra a száz és százféle középületre, templomra és palotára, amelynek művészi kivitelű kapu-, erkélyrácsa, kovácsoltvas kerítése méltán vonja magára a járókelők figyelmét. Ezek a finom ízléssel és zseniális mesterségbeli ügyességgel készített alkotások legnagyobbrészt a magyar vasművesipar múlt század végi fénykorából valók. Hiányos adatok miatt a magyarországi vasművességet nem tudjuk mélyrehatóan tárgyalni. Emlékeink is veszendőbe mentek a korábbi századokban dúló háborúk folytán. Tudásunk különösen a román korszakról hiányos, így nem is tudhatunk átfogó fejlődéstörténeti képet adni. A gót, reneszánsz és barokk korból már olyan adatoknak és maradványoknak vagyunk birtokában, amelyek alapján tisztultabb kép áll előttünk a magyar vasművesség múltjáról. A magyar vasművesség az európai vasművesség stílusalakulatainak függvénye. Azoknak a formakincsét veszi át, sőt, az akkori korok szokásai szerint, vándorló mesterek keresték fel Magyarországot és hozták magukkal a Német-, Francia- vagy Olaszországban szerzett tudásukat. Lehetséges, hogy egyes itt működő magyar kovácsok eredeti magyar formai megnyilvánulásokat is vittek bele munkáikba, de semmi esetre sem olyan jelentős mértékben, hogy speciális magyar vasművességről beszélhetnénk. Azt azonban meg kell állapítanunk a megmaradt emlékek nyomán, hogy művészi értékben nem maradtunk el a nyugat-európai vasművesség mögött. A német és francia vasművesség formaváltozatai csak évtizedek múlva jutnak el hozzánk. Ennek részint gazdasági, részint politikai okai voltak. A vas- és fémipari mesterség az egyetlen olyan iparág, amelyhez a fegyverforgató, harcos magyar népnek ősidők óta igazi belső hajlandósága van. A történelmi idők kezdete óta kitűnt a magyarság a kovács és szerszámkészítő mesterség minden ágában. A fegyverművesség, kard-, kengyel-, lánc-, vért-, lándzsa-, patkó- és kocsikészítés ősidők óta vérbeli foglalkozása volt a magyarságnak. A fennmaradt honfoglalás kori leletek is bizonyítják, menynyire fejlett volt az ősmagyar fémművesség, amely még Mátyás király idején is európai becsületnek örvendett. III. Iván orosz cár is Mátyás királyhoz fordult, amikor ágyúöntés, pénzverés és fegyverkovácsolás meghonosítására szakemberekre volt szüksége. A háborús időszakok nem kedveztek a kulturális vonatkozású ténykedéseknek. A fejlődés csak akkor vált lendületesebbé, amikor az ország békés időszakban élt, és anyagi téren is erősödött. Ilyen korszak volt az Anjouk kora, különösen Nagy Lajos uralkodásának idején. A gótikus formaváltozásokat jelző munkák nagy mennyiségben maradtak fenn. Nem csupán a templomokkal kapcsolatos vasmunkákban, hanem a ládákra és bútorokra szerelt vaspántokban és ajtókopogtatók változatos formáiban is. Mátyás király uralkodása alatt olasz építőmesterek jöttek az országba, akik a stílus itáliai szellemét képviselték. Ezért mutatnak reneszánsz maradványaink olasz hatást. Kétségtelen, hogy Budán, Székesfehérvárott, Egerben, Pécsett igen élénk tevékenységet fejtettek ki építőmestereink és díszítőkovácsaink. A török hódoltság szomorú korában visszahanyatlott ez a régi híres vasművesipar. Az idők vihara pedig nagy részben pusztulásra ítélte e kor alkotásait. Az akkori felvidéki városokban azonban szép fejlődésnek indult ebben a korban a magyar vasművesipar, amely — a fegyverkészítés mellett — leginkább az egyházi épületek, templomok, kolostorok vasmunkáinak készítésével ért el kimagasló eredményeket. A szepességi városokban, Bártfán, Eperjesen, Lőcsén, továbbá Kassán még ma is láthatók 46
