Sárádi Kálmán: Művészi kovácsolás (Budapest, 1970)

I. Művészi kovácsmunkák és az épületdíszítő lakatosság történeti fejlődése

ban, nemkülönben Dél-Oroszországban már jóval korábban az épületre emelt kupolák szerkezeti meg­oldásaival foglalkoztak az építőmesterek. Az első évezred záró századában fokozatosan erősödik a díszítési tevékenység az ismert világ építészeti vo­nalán. Az ezredforduló előtt a vasnak még semmi szerepe sincs az épületdíszítésben. Mint szükségmegoldást alkalmazzák a szerkezeti falakat összekötő falkötő­vasakat, amelyeket a fellépő húzóerők ellensúlyozá­sára a fal hosszában helyeztek el. Megjelenik a vas a bejárati nyílások fagerendáit összekötő sarokvasak formájában is. Díszítő szerepének súlypontja azon­ban a második évezred századaira esik. A vasnak műipari feldolgozását vasművességnek nevezték. Ez az ipar, mint a képzőművészetek ágá­nak egyik erőteljes hajtása, éppoly tükre az egyes korok szellemének, mint az építészet, festészet, szob­rászat, bronzművesség vagy ötvösség; mert mestere az anyagba nemcsak szaktudását, hanem érzelmi vi­lágát is beleönti. Ennek tulajdonítható, hogy a poli­tikai, vallási és társadalmi viszonyokban rejlő világ­nézet változásával a műtárgy alakja is változik. Amint a történelmet az események összefüggő volta, a politikai, vallási és társadalmi viszonyok egyöntetű­sége alapján különféle korszakokra osztjuk, éppígy tesszük ezt a művészetek és a műipar történetében is. Itt az alakban nyilvánuló ízlés, az ún. stílus szerint osztályozunk. Ez utóbbiak mesgyéi nagyban és egészben azok, amelyek a történelem korszakait ha­tárolják: hisz a stílus sem egyéb mint kőbe vésett, vászonra festett, ércbe öntött vagy vasba kovácsolt története az illető kor kulturális viszonyainak. Beszélünk vasműves, építészeti stb. stílusról. A vasműves stílus tipikus szerkezeti és formai ismer­tetőjelek összessége, amelynek segítségével bármely vasműves munkáról megállapítható, hogy mely kor­ból való és mely művészi irányhoz tartozik. A vasművességben nyilvánuló stílus nagyjában mindig rokon azzal a stílussal, amelyet az egyik vagy másik korszak építészete követett. Hisz mint tanít­vány a mestert, mint gyermek az anyját, úgy követi a kisipar az építészetet, amely neki szellemi táplálék­ként a formát és anyagi táplálékként a megélhetés­hez szükséges munkát adja. Azonban a vasművessé­­get a kisiparok sorából éppen az emelte iparművé­szeti rangra, hogy mesterei az építészet formáit a vas jellegéhez idomították, s ez alapon mesterségüket az anyaművészettől függetlenül is fejlesztették. A vasnak művészi feldolgozás szempontjából ko­molyan szóba jöhető faja a kovácsoltvas. Formai meg­­munkálhatóságának jellege inkább sík, mint plasz­tikus idomokat kíván. Ugyanis az áttört rácsozat, a vaspálcákból alakított díszítmény az, amely legjob­ban illik a vas technológiai tulajdonságaihoz. Kivé­telt csak a vaslemezből alakított munkák képeznek, mert a lemezmunka technikája a plasztikus idomok­nak jobban kedvez, de a lemez, csekély keresztmet­szete miatt, csupán díszítő munkára alkalmas. A vas anyagának egyik legfontosabb tulajdonsága a formálhatóság. Művészi jelentősége, hogy meleg állapotban a legapróbb részletekbe menő stilizált vagy természetes alakzatokat lehet belőle kiformálni. Gyakorlati jelentősége, hogy biztonságot nyújt és — megfelelően védve — időálló. A vas döntő fontosságát az építkezéssel kapcsola­tosan és a szerkezeti megoldások területén a könyv különböző fejezeteiben tárgyaljuk. Ebben a fejezet­ben a vasnak mint díszítőelemnek formaalakítását és annak fejlődési vonalát vizsgáljuk. A századok építészetének az a nagy jelentőségű tö­rekvése, hogy a belső térbe minél több fényt és leve­gőt bocsásson be, szükségessé tette, hogy az ablakok és ajtók részére minél nagyobb nyílásokat törjenek a falfelületen. Az ablaknyílásokat úgy kell ellátni védőszerkezet­tel, hogy az ne akadályozza meg a fény beáramlását és mégis elzárja az épület belső terét a külső világtól. Ezt a szerepet töltötte be a múltban a vasból for­mált ablakrács, amely különböző formai változatok után még a jelenkorban is megtalálható. A másik te­rület, amelyben a vas fontos, az ajtók vasalása. A román kor idején az ajtók és kapuk elzárását keményfa gerendákból készítették. Ezek vastagsága 8. . . 15 cm volt. Ezeknek a faalkatrészeknek szerke­zeti megoldásokat még nem adtak, csak egymás mellé illesztették és elöl-hátul vasalásokkal fogták össze. 12

Next

/
Thumbnails
Contents