Garay Tóth János et al. (szerk.): Holográfia és humanizmus - Gábor Dénes (Budapest, 1995)

merül a kérdés: mi a magyarázata annak, hogy az ország lélekszámához viszonyítva ilyen sok kitüntetett származik innen? Mi a kiugró teljesítmények titka? Nehéz a kérdésre felelni, de egy biztos pontot ismerünk. Nobel-díjasaink egybehangzóan vallják, hogy a Nobel-díjhoz vezető sikereikben döntő szerepet játszott a jó alapokat adó magyar iskola.

Wigner Jenő, az egykori fasori diák a Nobel-díj árvételekor kiemelten beszélt arról, „hogy mennyire tanítóinknak köszönhetjük érdeklődésünket a tudomány iránt, magatartásunkat a tudománnyal szemben. Az én történetem Magyarországon, a középiskolában kezdődött, ahol matematikatanárom, Rátz [László] könyveket adott nekem olvasásra és érzéket fejlesztett ki bennem tárgyának szépsége iránt.”

Harsányi János, aki közel két évtizeddel Wigner Jenő (és Neumann János) után végzett a „Fasorf’-ban, arra a kérdésre, hogy milyen szerepe van a tudományos sikerekben a jó középiskolának, így felelt: „Abszolút fontos szerepe van. A saját tapasztalatom erre vall, mert az egyetem nem volt ilyen kiváló. Ezért most is hálás vagyok a gimnáziumomnak. Több tanárunk külföldön egyetemi professzor lett volna, de erre nálunk kevés volt az egyetemi hely. Nekem nagy élvezetemre szolgált, hogy kitűnő társaimmal a filozófiától a politikáig, szociológiáig komoly vitákat folytattunk.”

Ha Oláh Györgyöt kérdezzük, ő is ezt erősíti meg, aki szintén mint kitűnő alapra emlékezik vissza gimnáziumára és optimistán tekint a magyar iskolarendszer jövőjére: „Nyolc évig a budapesti piaristákhoz jártam, s ez nagyon jó, kemény képzés volt. Az biztos, hogy a gimnázium kitűnő alapot adott. Az egyetemi oktatás, az ottani feltételek már más kérdés. Ahogy az ember kikerült a nagyvilágba, s látta, milyen technikai fejlettséggel folyik az egyetemi képzés, akkor látta a különbséget. Meggyőződéses híve vagyok a jó alapképzés rendkívüli fontosságának. Nemrég egy tévéfórumon éppen azt kérdezték tőlem, miként lehet jobban a tudomány felé terelni az amerikai fiatalokat. Ott is kifejtettem, hogy a tudományos munka előfeltétele a jó alapképzés. Ilyen szempontból a magyar iskolarendszer kitűnő volt, s remélem, hogy ez fennmarad a jövőben is...”

Gábor Dénes arra a kérdésre, hogy milyen emlékei vannak tanárairól, iskolájáról, ugyanebben a szellemben válaszolt: „A középiskolából a legeslegjobb. Akkor Magyarország nagyon szegény ország volt, de gazdag volt tehetségekben. Középiskolai tanáraink közül legalább három igazi egyetemi rangű volt: dr. Galamb Sándor, Földesi Gyula - Ady Endre legjobb barátja, felejthetetlen tanár - és Szemere Samu, a filozófus. Fizikatanárom, Frank János, igazi odaadó tanár volt, aki saját kezével és saját kis pénzéből szerelte fel gyönyörűen a Markó reál fizikai szertárát. Ezek elsőrangú emberek voltak. Az egyetemi garnitúránk akkor nem minden szakon volt remek. A matematikusok mindig elsőrangúak voltak: Kürschák, Rados és Fejér Lipót feledhetetlen emberek.”

39