Sikota Győző: Herendi porcelán (Budapest, 1970)
A Fischer-utódok és a részvénytársaságok kora 1876-tól 1920-ig
kell forgalomba hozni, amelyeknél nemcsak kizárólag a festő, hanem a festő és a plasztikai művészet a legjobb technika vívmányával karöltve érvényesül.! 129) A XIX. század porcelánművészete, amely a múltat mohón feltárta és kincseivel elkápráztatta magát, túl sokat tudott és halmozott fel ahhoz, hogy megtalálja végül is stílusát vagy visszatérjen a folyamatos ízlésfejlődés megszakadt útjára. Az ötletszerűen válogatott és legtöbbször át nem élt stílusok követésének korában tört utat magának a század vége felé az a művészeti irányzat, amely ellentmondott az elmúlt idők elavult doktrínáinak. Ez a Münchenből elindult új mozgalom, a szecesszió végighullámzott egész Európán, teremtett szép, sőt nagyszerű műveket, de sok elvetni valót is. A célja egyetemes volt: elszakadni a történeti stílusoktól, új kifejezési formákat találni. Nálunk is felbukkant. Mint ahogy saját korában a gótika vagy a reneszánsz bejárta kontinensünket, s a művészek alkotó képzelete folytán nemzeti jellemvonásokkal gazdagodott, ugyanúgy a szecesszió is differenciálódott a századforduló táján az egyes országokban, számos helyen nemzeties stílussá alakult. A millenniumi hangulatban élő polgárság a nagy nemzeti ünnep lázában a művészet és tudomány minden eszközét megragadta, hogy Magyarország állami, nemzeti önállóságát igazolja.! 130) Érthető, hogy örömmel fogadta az új irányzatot, amelytől az új magyar stílus kialakulását várta. Márkus Géza e gondolatot így fejezte ki a Magyar Ipar c. folyóiratban: „Ha a stílusok fejlődését figyelemmel kísérjük és különösen a forrongási momentumokat, látjuk, hogy a fejlődése folyamatában mennyire igyekezett minden nemzet a maga egyéni és jellemző karakterét belevinni minden egyes alkalommal. Nekünk, magyaroknak ezekben az epokhákban még nem volt oly kifejlett és erős művészetünk, amely a maga nemzeti egyéniségét is érvényre juttathatta volna. Most, hogy ismét ily művészeti forrongásban élünk, amely csak évszázadokban egyszer fordul elő, meg kellene ragadni az alkalmat arra, hogy magyarságunkat, nemzeti sajátosságunkat belevegyítsük ebbe a modern mozgalomba.” A kiváló műtörténész, Lyka Károly azt írta 1900-ban a Magyar Iparban: „Be szeretnők bizonyítani, hogy mihelyt műiparunk igazán modernné válik, egyúttal magyarrá is lesz.” Nem túlzott magyarkodó szólamok ezek, csupán a dualista rendszer ellenes, nemzeti önállóság iránti sóvárgás kifejezései. Valóban az új művészeti formák érvényesítése pontosan beillett a millenniumi hangulatba, amely a nép formakincsét akarta új, haladottabb útra terelni. De ez a törekvés a későbbiek folyamán öncélúvá, üres formalizmussá fajult. A művészek megunták a régi művészeti formákon való élősködést, valami újat, egyéniségüknek s a kornak megfelelőt kívántak nyújtani. Kifejezésmódjában a rokokóval rokon szecesszió a kerámia- és porcelánművészetben valósággal megmámorosodott a színek lehetőségeitől és mindenáron fokozta a művészi játékosságot. Bizarrságukkal törekedtek hatásra. Túlzott díszítő, formáló kedve folytán az alkalmazott díszítés gyakran ellentétbe került a porcelán anyagával. A természeti képek, növényi ábrázolások nemegyszer teljesen ellepték a porcelán felületét, vízinövényekkel díszítették a tárgyakat. Orchideát és mákvirágot festettek a legszívesebben. Ezeknek a virágoknak hosszú szárai, ezek egymás mellé helyezése és egymásba fonódása valósággal új ízlést varázsolt. Előképül a régi japán tárgyak szolgáltak. 55
