Sikota Győző: Herendi porcelán (Budapest, 1970)
A Fischer-utódok és a részvénytársaságok kora 1876-tól 1920-ig
említi, hogy a sévres-i állami porcelángyár a tanulók gyakorlati oktatására fekteti a fő súlyt s az ötévi oktatási idő alatt 800, 1200 frank évi stipendiumot biztosít. „Csak megrendelésre dolgozhatom — írta többek között Fischer — úgy a herendi gyártmányok, mint a volt ungvári gyár készítményei, közel 200 000,— Ft értékű porcelánok, jóval az előállítási áron alul adatnak el, s így hosszú időre ki van zárva annak a lehetősége, hogy én az új herendi készítményeimet a piacra hozhassam. Csak a párizsi világkiállítás lehet a legközelebbi kedvező alkalom arra, hogy herendi működésemet a világ előtt — remélhetőleg a legelőnyösebben — bemutathassam és a gyár hírnevét visszahódítsam.”(128) Farkasház Fischer Jenő a kétségtelen tehetséges, képzett kerámikus határozott művészi elgondolásokkal indult. Törekvésében megfigyelhetők külföldi tanulmányainak tapasztalatai, az ungvári gyárban eltöltött hasznos évek. Maga is kutató és szakíró volt, akinek önálló kerámiatörténeti könyvei jelentek meg: Palissy élete és művei, A Della Robbia család. A gyártást ott folytatta, ahol a nagyapja elhagyta. A régi mezsgyén haladva kínai, japáni, meisseni, bécsi és sévres-i mintákra támaszkodva igyekezett új herendi zsánert kialakítani. A régi modelleket gyártotta, de azokat szigorú, hozzáértő stílusérzékkel rostálta meg, új modelljeit pedig a legrégibb herendi darabok formáinak felhasználásával alkotta meg. Ezek a munkák kiállják a versenyt Herend fénykorával. A századforduló táján francia hatásra éles technikai és művészi meglátással alkalmazza az új irányt. Egy-egy alkotásával ügyesen előkészítette nemzetközi sikereit, amivel szintén a múlt gyakorlatát követte. Ez hol hosszan tartó külföldi útra csábította, hol bezárkózásra késztette európai hírű herendi szakkönyvtárába. Nem tudott megszabadulni az üzleti érdeket háttérbe szorító művészi tradíciótól, az üzem lüktető élete s szervezése teljesen kicsúszott kezéből, pedig hatalmas üzleti perspektíva nyílt volna meg előtte. Mint művészi vénával rendelkező kerámikus, az 1900-as párizsi világkiállításon valóságos műremekeket mutatott be. A Saint Germain utca ódon palotáinak arisztokratái megcsodálták a herendi iparművészet újabb alkotásait. A gyár számos megrendelést kapott. A kiállítást bezárták, Fischer Jenő hazament Herendre, visszavonult abba a mérhetetlen gazdagságot rejtő tíz terembe, amely zsúfolt volt régi, herendi, meisseni, sévres-i és Alt Wien porcelánokkal, megfelejtkezve a kiállításon szerzett megrendelésről. Ezek szállítására nem került sor. Mitsem törődött a reklamációkkal, a gyár napi nehézségeivel, tovább álmodozott. így vezetése alatt a gyár a kiállítási sikerek és a gazdasági nehézségek, válságok hullámvölgyei és hegyei között vergődött. Végső soron Fischer elvi elgondolásai, a gyár művészeti vezetése helyes volt. A korabeli sajtó, a szakfolyóiratok is gyakorta foglalkoztak e kérdéssel, féltve Herendet a végleges pusztulástól. Ha ezeket a véleményeket áttekintjük, közöttük ilyen gondolatokat találunk: „Tisztán művészi, vagy a házi szükségletek tömeges termelésére fektesse-e Herend a fősúlyt?” A szakvélemények egyöntetűen a művészi irány követését ajánlották, tekintve, hogy nyersanyaga távolról jön, s így szállítása meglehetősen költséges. Herend csak a művészetet tudja szolgálni. Természetesen ez nagy kincs! De a követendő iránynak nem szabad tisztán a régi vagy a meglevő porcelánok hű gyártásában megmerevedni, hanem a kor 54 igényeihez alkalmazkodva, mindig újabb és újabb tetszetős tárgyakat
