Sikota Győző: Herendi porcelán (Budapest, 1970)

A gyár fénykora 1851-től 1873-ig

járhat az idegen áru akadálytalan beáramlása, s ezt vásárlásánál sem vette figyelembe. Ezért érthető, hogy Herend új piacszerzés reményében világkiállításra készült, ezúttal ismét Párizsba.

Alig pár éve, hogy megnyíltak az első nemzetközi kiállítás termei Londonban, már újabbra készült Párizs. Kétségtelen, hogy az első kiállítás meszsze kiható anyagi és eszmei eredményei vetették fel a kiállítás gondolatát olyan államokban, amelyek azelőtt még országos kiállításra sem gondoltak.(69) A két impozáns világváros, London és Párizs kértek maguknak legtöbb szerepet a világkiállítások rendezésében.(70)

*

Az 1855-ben Párizsban megrendezett világkiállítás rendezése, a kiállított gyártmányokon megmutatkozó haladás, tanúbizonyságot tett arról, hogy a világ hamarosan értékesíteni tudta az első kiállítás tanulságait. Herend ismét kínai-porcelán utánzataival vett részt. Azegykorú sajtó a legnagyobb elismeréssel emlékezett meg Herend szerepléséről. A Pester Lloyd ezt írta: „A párisi kiállítás magyar ipari termékei között a kínai porcelánok utánzatai, melyeket Fischer úr Herendről állít ki, elsőrangú helyet foglalnak el. Még a szakértőt is megtévesztik ezek a csészék és edények, melyek könnyed színeikkel, formáikkal és anyagukkal teljesen egyenrangúak a kínai eredetivel. Különösen csodálatraméltóak ezek a tulajdonságok egy teáskészletnél, amely ő cs. és kir. fenségének, Zsófia főhercegasszonynak tulajdonát képezi, s melyet a császár ajándékozott karácsonyra édesanyjának. "(71 ) A többi kiállított tárgyaknak is előkelő gazdájuk akadt. Az első osztályú kitüntetést Fischer ezúttal személyesen vette át.

Fischer neve kétségkívül összeforr a gyár minden sikerével, mert ügyes szervezése és kifinomult művészi ízlése, bölcs előrelátása nélkül az eddig megtett út elképzelhetetlen lenne. De a siker összeforr a gyár dolgozóival is, akik kitartó lelkesedéssel, akár Herenden szerzett, akár más gyárból magukkal hozott szaktudással, művészi ötleteikkel Fischer mellett álltak a minták konstrukciójánál, az égetés számtalan kockázatával járó kísérleteinél. S ha a korabeli pénztárkönyveket fellapozzuk, bizony a sárgult papírok azt is igazolják, hogy anyagiakban is. Mert ugyanazon munkáért különböző időszakban más-más fizetést kaptak attól függően, hogy „hogyan ment a gyárnak!” Azt szokták mondani: a történelem igazságtalan, mert csak a hadvezéreket jegyzi fel. Ezúttal a „közlegények” neveit is megörökítjük, akiktől a „nagy csata” kimenetele függött, s akiknek áldozatvállalása nélkül Herenden a kemencék kialudtak volna.

A gyári levéltár 1858. évi pénztárkönyvében az alábbi neveket találjuk: Festők: Aue, Branald, Eckart, Fischer, Friedl, Fritsch, Hofhansel, Kemplies, Kutschera, Kohut, Marschak, Novák, Schniegler, Simon, Stöbler, Tehierl, Trojanek, Werner, Zitt. Polírozók: Fischerné és Schmiedelné. Festő tanulók: Antal és Pál. Formázó: Vogel. Modellező: Lőwy. Korongozók: Fritsch, Jungnitsch, Münzl, Zappe. Égetők: Mészáros, Takács, a többi égetőnek csak a keresztnevét írták be : Pál, Sándor, Johann, Imre, József, Anti. Reméljük, hogy a további kutatások során ezeknek a vezetéknevére is fény derül. Tokkészítő: Takács, Pál, Pista. A névjegyzéken kívül megörökítésre vár Varsányi Ede festő neve, akinek ügyes ecset- 30 kezeléséhez e korszak legszebb porcelánfestései fűződnek.(72)