Herman Ottó: A halgazdaság rövid foglalatja - Természettudományi Könyvkiadó-Vállalat 31. (Budapest, 1888)

II. A tógazdaság okszerű gyakorlata

A SZÉTSZÓRT TÓGAZDASÁG.

8?

nehezítve s különösen a lehalászó tó (18. kép L.) a telelőkkel együtt nagy éberséget kíván, mert a haltolvajra nézve igen csábító. A hol a lehalászó tóra nem alkalmazhatjuk a kellő felügyeletet, ott lehetetlenné kell tennünk a húzóhálók használatát, a melylyel a halászok éjjel behalászgatnak. Ez akként történik, hogy a tó fenekébe helyen-közön erős dorongokat ütünk, s kiálló végükön pár erős szeget úgy verünk be, hogy a hegyével vagy a fejével, vagy innen és túl is mind a kettővel kiálljon.

A háló így bevethető ugyan, de ki nem húzható s ha a tolvaj ki is szedi, időt vesztett, hálója pedig összevissza szakadozik.

Az ily szétszórt tógazdaságban a csoportosítást természetesen úgy kell intéznünk, hogy a hasító s az első és második növendék tó együtt legyen, vagy közel essenek egymáshoz; ez a rész legtávolabb eshet a lakástól, mert a halorzót még nem csábítja.

A terület és a halak száma közötti viszony természetesen ugyanaz marad.

A meredek helyen álló tógazdaság. Akad számos völgy, melynek talaja, vize haltenyésztésre elsőrangú, de az esés viszonyai kevésbé kedvezők, t. i. 300 : í-en alúl állanak; szóval kifejezve, a völgy talpa bizonyos értelemben meredek. Itt tehát avval a viszonynyal kell megküzdenünk, a mely a 9-ik képen (46. 1.) ki van fejtve. Minthogy a fődolog az, hogy a tó fenekén termő föld maradjon, két mód az, a mely követhető.

1. Ha azt akarjuk, hogy a tófenék érintetlen marad-6*