Herman Ottó: A halgazdaság rövid foglalatja - Természettudományi Könyvkiadó-Vállalat 31. (Budapest, 1888)

I. Bevezető rész

BEVEZETŐ RÉSZ.

tott el, a melv terület egy a gátba illesztett zsilip segítségével a tavaszi áradás idején el volt árasztható. Dubics arra számított, hogy ha áradáskor a zsilipet felvonja, az ívóhelyet kereső halak a folyóból tömegesen betódulnak majd a gátmögötti területre s ha azután a zsilipet elzárja, a halak fogva lesznek. Ha visszagondolunk arra, a mit a rétségről már tudunk, belátjuk, hogy Dubics helyesen fogta fel a dolgot; de az is bizonyos, hogy e művelet nem haltenyésztés, hanem halfogás volt.

A zsilipen át minden fajú és korú hal tódulva tódult, mert az elárasztott terület sekély vize hamar át is melegedett s minthogy a hidegebb Dunával közlekedett, az átmelegedést az ívni vágyó halak meg is érezték.

Természetes, hogy a midőn a zsilip bezárult, a halak részben ívtak, részben táplálék után láttak; a süllők és a csukák nekiestek a kisebb keszegeknek, pontyoknak; szóval fajharcz keletkezett. Dubics ebből kétféle hasznot vont ki, t. i. anyagit, mert a ragadozó halak gyorsan nagyra növekedtek; és tapasztalatit, mert a fajharcz az ívás s az ivadék viselkedése szeme előtt folyt. Az utóbbi önként reávezette az okszerű gazdasági rendszerre, mely, a rétség haltermő természetén kívül, azon sarkallott, hogy a fajokat külön-külön kellene tenyészteni s egy bizonyos nagyságú területre csak bizonyos számú halat kellene ereszteni, annyit t. i. a mennyinek az a terület elegendő táplálékot nyújt.

De reájött arra is, hogy a legjobb terület is, ha folytonosan víz alatt áll, táplálék dolgában idővel kimerül, tehát a tápláló erőnek felújításáról is kell gondoskodni;

JO