Herman Ottó: A halgazdaság rövid foglalatja - Természettudományi Könyvkiadó-Vállalat 31. (Budapest, 1888)
III. A váltógazdaság
ELVI aLap.ia. 97 kölcsönössége. Ezt minden ember tudja; legtöbbje bizonyos mértékben él is vele s tapasztalati úton bizonyos belátást is szerez magának, ha csak annyit is, hogy az ablakában vagy kertjében tenyésző virágok között az egyik több, a másik kevesebb vizet bír el, emez soványabb, amaz kövérebb földet kér stb. Sőt sokan többre is viszik: tudják, hogy az öntözésre használt kútvíznek más a hatása, mint a minő az esőé s hogy az utóbbié jobb; — sietnek is, hogy virágjaikat az esőnek kitegyék. Elmondhatjuk, hogy kicsinyben a köz tisztában van az öntözésben rejlő hatással s annak kölcsönösségével; de nem mondhatjuk ugyanazt a nagyra nézve. Abban a nagyban, a miben az igazi gazdasági haladás rejlik, a miben a valóságos eredmény gyökerezik; abban bizony a «jó égtől» várja a nagy köz az «áldást», a mint ezt nemcsak a nép, hanem sok oly ember is nevezi, a ki rátartó arra, hogy legalább is «műveltségénél» fogva fölötte áll a «népnek». Ebben az irányban nemcsak az eredményre, hanem az élő közfelfogásra nézve is a legjótékonyabb hatással volna az a lépés, mely a tőpontyra alapított tógazdaságtól a tőpontyra alapított váltógazdasághoz veget: a valóban bámulatos s mégis igen természetes eredmény, a melyet szolgáltat, mindenesetre a köztudatba plántálná át az elárasztásban és öntözésben rejlő kölcsönösséget s az abból kibontakozó haszon minden tanulságát is. Vessünk csak egy pillantást némely viszonyra, melynek jelentős volta tagadhatatlan. A birtokosnak okvetetlenül legnagyobb érdeke, hogy birtokán a meddő Herman O. Halgazdaság. 7
