Szilágyi Gábor: A fotóművészet története a fényrajztól a holográfiáig - Képzőművészeti zsebkönyvtár - Képzőművészeti zsebkönyvtár (Budapest, 1982)
A műfajok születésétől a műfajok felbomlásáig - A festészettől örökölt műfajok - A portré
rögzítették44 és felszólították őket, hogy mozdulatlanul a jelzett irányba nézzenek. Nem jutott idő arra — Cameron szavaival élve—, hogy a fényképész „megsejtse és éppoly gonddal ábrázolja modellje lelkivilágát, mint arcvonásait". Az emberek elsősorban nem azt igényelték, hogy fényképük hasonlítson rájuk, hanem azt, hogy idealizálja őket. A polgár — ha önmagát kívánja viszontlátni, a tükörbe tekint és nem megy a fényképészhez. A fényképésztől azt várja, hogy „kiigazítsa" azt, ami arcában visszataszító vagy csupán a természet komisz szeszélyének bűne. A csípőficamot, görbe hátat, hordóhasat, az apró vagy hórí - horgasra nyúlt termetet a kedvező beállítás elfedte. A kancsal szemmel, nyúIszájjaI, pisze orral, a szeplőkkel szemben azonban a fotográfus tehetetlennek bizonyult. Mindezeket egy akkoriban kidolgozott új eljárás, a retus45 volt hivatott helyreigazítani. Cameron, Nadar és a művészetfotográfusok arra törekedtek, hogy modelljükben az egyénit mutassák meg. Disdéri és a vizitkártya-gyárosok a tipust46 — az egyedivel szemben az általánost — kívánták megragadni. A változás megmutatkozott az ábrázolási formában és stiláris jegyekben egyaránt. Míg az előbbiek a modell fejét állították a kompozíció középpontjába vagy mellképet készítettek róla, addig az utóbbiak előszeretettel örökítették meg egész alakban alanyaikat. Kellékekkel vették körül, hogy kiemeljék, de éppen az ellenkező eredményt érték el. A modell maga is kellékké, a kép egyik, pózba merevedett tartozékává vált.47 Disdéri könyvben is összegezte tapasztalatait és elveit 1862-ben. Kollégái okulására programot adott benne és megmutatta, miként érvényesülhetnek azok, akik a portrékészítéssel eljegyezték magukat.48 A retus — az első eljárás, amely a fényképek módosítására, sőt megváltoztatására szolgált — bevezetése új fejezetet nyitott a fotóművészet történetében. Mértéktartó alkalmazása lehetővé tette az erre áhítozó megrendelők — elsősorban a kis- és középpolgárság — idealizálását, mértéktelen használata — idővel — megfosztotta a képet a modellre jellemző valamennyi vonástól, néha a fel - ismerhetetlenségig eltorzította a képet. Az 1 860-as években új, a korábbiaknál tökéletesebb lencsetípusok jelennek meg: az anasztigmátok. E lencsék erénye — hogy éles, jól rajzolt képet adtak — furcsa módon inkább riasztotta, mintsem vonzotta a fényképészt és megrendelőjét. A mind tökéletesebb lencserendszerekkel működő fényképezőgépek pontosan, teljes részletgazdagságban tolmácsolták az eléjük táruló arcképet. Az arc hibáinak, hiányosságainak eltüntetésére a fényképész kénytelen egyre fokozottabb mértékben a retusáláshoz folyamodni. Különösképpen azért, mert modelljei az után sóvárogtak, hogy a képtárak falán díszelgő portrék idealizált, az éterbe merengő alanyaihoz hasonlóvá „formálják" őket. Ritkaságnak számított az olyan megrendelő, aki kendőzetlenül akarta viszontlátni magát a fényképen.49 A hatvanas évek elején a retusálás oly mértékben elterjedt, hogy a fotóművészetet már létében fenyegette, mivel megfosztotta azt attól — a valóság hű, objektív tükrözésének képességétől —, amire mind ez ideig, mint sajátosságára hivatkozhatott és amelyre legitimitását — illetve a legitimitásra vonatkozó igényét — alapozta. Ezért az igényesebb fényképészeti társaságok megtiltották, hogy 94
