Szilágyi Gábor: A fotóművészet története a fényrajztól a holográfiáig - Képzőművészeti zsebkönyvtár - Képzőművészeti zsebkönyvtár (Budapest, 1982)
A műfajok születésétől a műfajok felbomlásáig - A festészettől örökölt műfajok - A portré
sem.41a „Hiúságunk — írta a fotográfus d'Audigier — azon gyengénk, amelyet a legkönnyebb kihasználni. Azok, akik kitalálták, hogy a névjegyet felcserélhetik a portréval, ezen ötlet segítségével, akarva-akaratlanul aranybányára bukkantak. Akiknek üres a feje, de tömött a zsebe, akik önmaguk bálványozásában látják életük értelmét, most végre oly eszközre leltek, amellyel tetszés szerint sokszorozhatják meg imádott arcképüket."42 A vizitkártya-forma — néhány kiemelkedő képességű portréfotográfus életműve a bizonyíték erre — nem szükségszerűen eredményezett középszerűséget. A kiválóak között is az első a diplomáciai szolgálatot a fényképész pályára felcserélő, Londonban letelepedett és ott tevékenykedő CamilleSilvy (?—?), akit a fotográfia Van Dyke-jának neveztek. Silvy különös gondot fordított arra, hogy modellje mindig összhangban legyen az általa kiválasztott háttérrel. Jó ízléssel berendezett műtermét 1859-ben nyitotta meg és tíz esztendő alatt — visszavonulásáig — aki csak „számított" a londoni társadalmi és társasági életben — ott élők és odalátogatók egyaránt — valósággal kötelességének érezte, hogy felkeresse őt. Karácsony táján azután megelégedéssel tapasztalta, hogy neve ott szerepel Silvy minden év végén megjelentetett Aranykönyvében, amelyben megrendelőit számon tartotta. Nevét vizitkártya-sorozata — amelynek az Anglia szépei címet adta — Európaszerte ismertté tette. Silvyéhez hasonló sikerrel és kiterjedt klientúrával csak a Kanadában letelepedett William Nottman43 és a New Yorkban dolgozó Napoléon Sarony (1821—1896) dicsekedhetett.433 A vizitkártya-forma bevezetésekor Európa-szerte valóságos járvány tört ki. Szokássá vált, hogy az emberek — a látogatáskor kötelező névkártya helyett — vizitportrét cseréljenek. Az ezrével érkező megrendeléseket a fényképészek csak úgy tudták kielégíteni, hogy áttértek az addigi portrékészítési gyakorlatról és művészi kánonról az arcképek más típusú, tömegméretű előállítására. Az igények nemcsak hatottak a fényképészetre, de évtizedekre meghatározták a fotóportré készítésének esztétikai elveit, praxisát, kanonizálták az újonnan kialakult szabályrendszert. A korábbi megrendelőrétegtől társadalmi öszszetételében eltérő új klientúra nem csupán olcsón kívánt hozzájutni e jelentőségét ország-világ előtt feltárni és megerősíteni hivatott művészi termékhez — amelynek áru jellegét a művészet voltát elemző és alátámasztó eszmék próbálták feledtetni —, de azt igényelte, hogy ez a portréművészet ízlését, elvárásait, társadalmi ideáljait és valóságszemléletét tükrözze, népszerűsítse. Sarony, Silvy, sőt legmarkánsabban Disdéri működése bizonyítja, hogy ezek az ügyes üzletemberek nemcsak megtalálták és olcsón kiszolgálták megrendelőiket, de munkájukat e megrendelők szellemi, érzelmi igényeinek ismeretében tervezték meg és vitelezték ki. Disdéri hatalmas életművében a polgárság minden rétege, valamennyi foglalkozási ág, társadalmi státusz képviselője fellelhető a rá jellemző pózokban és kellékekkel, a modell személyét és társadalmi helyzetét jellemző, azt kiemelő háttér előtt. Sztereotip képek, kétségtelenül, amelyek mögött azonban valóságos társadalmi típusok fedezhetők fel. Ezer és ezer modell azonos beállításban, majd' azonos mozdulatokkal, ugyanolyan fényben, valamennyien oszlopok mellett vagy előtt. Fejüket — ha ültek — támaszték segítségével 93 L i
