Szilágyi Gábor: A fotóművészet története a fényrajztól a holográfiáig - Képzőművészeti zsebkönyvtár - Képzőművészeti zsebkönyvtár (Budapest, 1982)
A fotográfiától a fotóművészetig - Kísérletek papírképek előállítására
fényképező csak bizonyos témakörökben — csendélet, város-, épületfotó — tudott még ésszerű, nem túl hosszú megvilágítási idővel fényképet készíteni. Ezek a felvételek azonban igen kis méretűek voltak. Természetes, hogy már ez idő tájt igény mutatkozott — különösen az arcfényképezés terén — nagyobb (nagyított) képekre. A legkorábbi nagyítókészüléket az amerikai Alexander Wolcott (1804—1844) készítette el és szabadalmaztatta 1843 márciusában. A New Yorkban élő és dolgozó John W. Draper (1811—1882) 1840-ben már megkísérelte ugyan a dagerrotípiák nagyítását, de nem járt sikerrel. Fox Talbot 1845-ben kiadott Nap(fény)képek Skóciából című könyvében közzétett néhány felvételének jóval kisebb negatívjai arról tanúskodnak, hogy ő viszont sikeresen próbálkozott nagyítással, sőt — néhány hónappal Wolcott készülékének bejegyeztetése után — 1843 júniusában maga is szabadalmaztatott egy nagyítót. Wolcott és Talbot készüléke sok tekintetben hasonlított mind egymáshoz, mind a ma is használatos nagyítókészülékekhez. A különbség, hogy az akkori készülékek vízszintes, míg a maiak függőleges irányban nagyítottak, illetve nagyítanak. Akkoriban egy hosszúkás doboz egyik végébe helyezték a felnagyítandó negatívot. Középre építették be a nagyítólencsét, amely a doboz másik végében elhelyezett, érzékenyített papírra vetítette a kinagyított képet. David A. Woodward, baltimore-i fényképező 1857-ben szabadalmaztatott „napkamerája" az 1740 óta használatos szoláris mikroszkóp elvén alapult. A korábbi nagyítógépeknél jóval tökéletesebb készülék iránt csak igen csekély érdeklődés mutatkozott, mivel az időközben bevezetett és általánosan elterjedt kollodium-eljárás — amely lehetővé tette, hogy a korábbinál nagyobb méretű képeket készítsenek az addig szokásosnál rövidebb megvilágítási idővel — feleslegessé tette a nagyítást. Az 1 860-as évektől kezdődően azonban ismét divatba jön. A névjegy (vagy vizitkártya méretű) felvételek nagy népszerűségnek örvendenek ekkortájt. A megrendelő azonban gyakran igényelt kedvenc arcképéről nagyobb méretű másolatot, annak ellenére, hogy a fényképész inkább annak a gondolatnak igyekezett megnyerni a klienst, hogy újabb, nagyobb méretű felvételt készíttessen magáról. A megrendelők zöme viszont kitartott eredeti álláspontja mellett. Nem vállalta egy újabb felvétel kockázatát, amelyről — előre — aligha lehetett sejteni, vajon jobban sikerül-e, mint a korábbi, tetszését kiváltó, vizitkártya-méretű. Csak Claudet lelkes támogatásának köszönhető, hogy Woodward készüléke Európában elterjedt. Claudet az 1862-es londoni nemzetközi fényképkiállításon is népszerűsítette a készüléket életnagyságúra nagyított fényképeivel. Victor Angerer (1 839— 1894), bécsi udvari fényképész kizárólag azért utazott Londonba, hogy Claudet nagyításait, amelyeket Angerer később Bécsben is kiállíttatott, megtekintse. A nagyítást sötét helyiségben végezték. A szoláris kamerát — ha választani lehetett — dél felé néző ablaknyíláshoz helyezték. A nap sugarait tükör továbbította és irányította—egy gyűjtőlencsén keresztül — a negatívra, majd onnan — egy újabb lencsén át — a lemezre. A nagyítás — albumin napfény-papirosra —többórás napsütést igényelt. Blanquard-Evrard papírjával a megvilágításhoz szükséges időt — napfényben — 1 0—30 percre lehetett csökkenteni. Ezzel a nagyítás ideje jócskán megrövidült. Borús napokon kollodium 34
