Szilágyi Gábor: A fotóművészet története a fényrajztól a holográfiáig - Képzőművészeti zsebkönyvtár - Képzőművészeti zsebkönyvtár (Budapest, 1982)
A fotográfiától a fotóművészetig - Kísérletek papírképek előállítására
nedves lemezre nagyítottak, amely rövidebb megvilágítási időt igényelt. Ilyen esetben a nagyítandó negatívot • egy diapozitív helyettesítette, maga a nagyítás is negatívot eredményezett, majd erről a negatívról kontakt(pozitív)kópiákat készítettek. A kilencvenes évekig ez maradt a legelterjedtebb nagyítási mód. A szoláris kamera alkalmazását nehezítette, hogy— miután gyakran kel -* lett igazítani a tükrön ahhoz, hogy a napfényt a gyűjtőlencséhez továbbít. sa — valahányszor a készüléket egy- 1 egy vigyázatlan mozdulattal meglökték, a nagyítás életlenné vált. A tükröt el kellett tehát különíteni a készüléktől, ha a nagyítást biztonságossá : akarták tenni. Hamarosan ezt is sikerült megoldani egy okos kis készülék , —a héliosztát — segítségével, amely a már különválasztott tükröt mindig a nap irányába fordította. Valamennyi említett készülékkel vízszintes helyzetben, sötét helyiségben nagyítottak. Jelentős újításnak számított 1 864-ben Liébert zárt rendsze- 1 rű nagyítókészüléke, amellyel szal badban is lehetett már dolgozni. Az ? első, függőleges irányban nagyító j készüléket 1858-ban J. F. Campbell - tervezte. A legtöbb fényképészeti műterem ez idő tájt közvetlenül az üvegtető alatt helyezkedett el, hogy a természetes fény — elsősorban a napfény — adta lehetőségeket kihasználja és a munkaidőt megnyújtsa. Campbell a tetőbe építette készülékét és a gép alatt elhelyezett asztalon végezte a nagyítást. Később finomított rendszerén és a tetőtől függet: lenítve azt — de továbbra is termé•• szetes fénynél dolgozva — létrehozta j a ma is használatos nagyítógépek 1 ősét. A nyolcvanas évekig — amikor az érzékeny brómezüst zselatin leme‘ zek már általánosan elterjedtekké r váltak — a nagyítás igen kényes műI veletnek számított. Néhány vezető portréfotográfust kivéve, a fényképezők zöme az erre specializálódott szakértőkre bízta felvételei nagyítását. E műveletek nemcsak hosszadalmas munkát, ügyességet és rátermettséget igényeltek, de komolyabb befektetést is, hiszen a laboratórium berendezése nem fillérekbe került. A fényképezés — az említett tényezők miatt — nem válhatott valóban népszerűvé és széles körben nem terjedhetett el mindaddig, amíg e problémákra valaki megoldást nem talált. Ezt a várva várt valakit George Eastmannek hívták. Újításai valóságos földindulást okoztak és néhány évtizeden belül átformálták a fotográfia egész felépítményét. A film mint hordozó A fiatal amerikai könyvelő, George Eastman (1853—1932) figyelmét 1877-ben kelti fel a fényképezés. Felszerelést vásárol, majd órákat vesz egy helybeli, hivatásos fényképésztől, aki arra tanítja, hogyan használja készülékét és vegyszereit. Alig kóstol azonban bele a fényképezésbe, a lemezekkel pepecselést túl piszkosnak, az eljárásokat bonyolultaknak találja. Mestere nem kis megrökönyödésére kijelenti: ő majd megtalálja a módját annak, hogyan szabadítsa meg a fotográfust nehézkes felszerelésétől és a felvételt megelőző-követő időrabló műveletsortól. Egy angol fényképészeti szaklapot olvasva ismerkedik meg Bennettnek a zselatinemulzió érzékenységét növelő módszerével és határozza el, hogy maga is kipróbálja azt. A kísérlet váratlanul jól sikerül. Eastman úgy érzi, hogy a szárazlemezek gyártásával és forgalomba hozásával érdemes foglalkozni. Gépet szerkeszt, amellyel a fényérzékeny réteget a korábbinál gyorsabb ütemben lehet a lemezre 35
