Rosta István: Fejezetek Magyarország technikatörténetéből Szent István korától a XX. századig (Budapest, 1996)

III. fejezet. Technikai kultúra Magyarországon a Mohács utáni két évszázadban

A robbantás bevezetésével megnőtt a bányászati munka intenzitása, és ez a bányabeli építőanyag, a fa felhasználásában is éreztette a hatását. Az aládúcolások, a beomlás elleni biztosítások nagy mennyiségű faanyagot igényeltek. A bányavidékek körzetében a bányafa kitermelése miatt gyorsan csökkentek az erdőterületek. A tervszerű erdőgazdálkodás első nyomait is a bányavidékek közelében figyelhetjük meg. A XVI. századtól kezdett kialakulni az a gyakorlat, hogy az erdőt úgynevezett „vágásterületekre" osztották fel. Az erdőt úgy határolták részekre, hogy arra az időpontra, amikor az utolsó terület fáit vágták, a legkorábban „leművelt" területen már vágásra érett legyen az új telepítés. így változatlan nagyságú erdőterületen is folyamatossá válhatott a termelés. A vágásterületekre osztást és a kivágás várható időpontját később, a XVII. század közepétől már térképeken is ábrázolták. (Papp-Váry, Hrenkó 1989. 29.)

A robbantáson és a fafelhasználás ésszerűsítésén kívül egyéb feladatok is tornyosultak a „vájármunka" homlokterében. A XVII. században a bányatechnika területén főleg három probléma megoldása körül folytak nagy kutatások. A mélyművelést lehetővé tevő vízszivattyúzás mellett az érczúzás és az olvasztás is a figyelem középpontjába került, bár a szükebb értelemben vett bányászat körén az utóbbi kettő bizonyos tekintetben már kívül esik. Az igazán hatékony víztelenítési megoldásoknak azonban a XVII. század még inkább csak az előkészületeit teremtette meg. A vízemelő szerkezetek folyamatos működését biztosító selmeci víztároló rendszert is a századforduló táján alakították ki. Egy viszonylag modern kézikönyv azonban már korábban is jó mechanizmusokat javasolt a vízmentesítéshez. A mű János Fülöp mainzi érsek mecénási támogatásával jelent meg, mintegy azt is jelezve, hogy a fejlődés a bányászatban ekkor már a mérnöki munka nagyobb elismerésének irányába mutatott. Hell Máté Kornél főgépmester udvari kamarai meghívásra települt 1694-ben Csehországból Selmecbányára. Neki és fiának köszönhető a gépi vízmentesítés fellendítése. Munkásságuk a következő évszázadban teljesedett ki. A bányák víztelenítésének javítása is azt eredményezte, hogy 1700-tól egy szerződés nyomán a magyarországi rézbányászat a gazdasági élet homlokterébe került. I. Lipót császár-király 400 000 birodalmi tallér kölcsönt vett fel a hollandoktól, és lekötötte zálogul a magyarországi rézbányákat. A kötelezettség az volt, hogy ezekből a bányákból évente legalább 4 ezer mázsa rezet kellett szállítani Amszterdamba.

A bányaművelést segítő mérések elvégzése, a föld alatti tájékozódás pontosítása a műszerkonstrukcióknak és így a finommechnikai iparnak is függvénye. A bányászatban használatos geodéziai műszerek a későbbi középkor fejleményei.

Más adat hiányában csak „TK"-val jelölhetjük annak a mesternek a nevét, aki egy kardán felfüggesztésű bányászati busszolát készített 1581-ben (Vajda, Oszetzky, Szabadváry 1981. 268.) A busszola olasz eredetű szó, iránytűt, tájolót jelent, amelyet általánosan használtak a geodéziai munkáknál. (Ezzel a műszerrel történik a mágneses északi irány kijelölése és a térerősség vízszintes vetületének meghatározása.)

A finommechanikai ipar csírái között azonban korábbi alkotásokat is számon tar-96