Rosta István: Fejezetek Magyarország technikatörténetéből Szent István korától a XX. századig (Budapest, 1996)
II. fejezet. Technikai kultúra hazánkban az Anjou-kortól Mohácsig
100 mázsa ólmot szerzett be,..." (Századok 1923-24. 678., 679., 686. Mályusz Elemér cikke.) A korszak igazán nagy vízépítészeti alkotásában nem is a szivattyús rendszer a zseniális gondolat, hanem sokkal inkább a közlekedőedények törvényének felhasználása. A gravitációs (a lejtést kihasználó) rendszer és a szivattyús rendszer mellett ez az a harmadik megoldási mód, amelyet a középkori Magyarország vízmüveinél használtak. (Természetesen a gravitációs rendszer nem középkori fejlemény, az már az ókor óta ismert volt.) A közlekedőedények törvényét ismerve Mátyás vízépítői a Szabadság-hegy vizeit először levezették a Vérmező szintjére, majd onnan felvezették a Várhegyre, a mai Szentháromság térre. Természetesen ezt csak azért lehetett szívónyomó gépek nélkül megoldani, mert a szabadság-hegyi forrás vízvezetékmaradványainak kútfői kb. kétszáz méterrel magasabban fekszenek, mint a budai Várhegy. Zolnay László kutatásai szerint lehetséges, hogy ez az egyszerű, de elmés (ám technikailag a szívó-nyomó gépek alkalmazásánál semmi esetre sem magasabb rendű) megoldás Chimenti Camicia tudását dicséri. Ez esetben az ő személyében szintén egyesült az építészeti tudás a vízépítészeti-gépészeti felkészültséggel. A felszíni vízvezetések mellett a technikai kultúra homlokterében mindig ott találjuk a bányabeli vízvezetések problémáját. A korszak magyarországi bányagépeiről írta Agricola német orvos „De re metallica" című, 1 556-ban megjelent könyvében a következőket: „Ezt a gépet, amely 240 labnyi mély akna vizét képes felemelni, 32 ló hajtja. Ezek közül 8-8 dolgozik négy órán át, akkor 13 órát pihennek, mialatt ugyanannyi váltja őket... Ha a körülmények megkövetelik, egyazon bányában több ilyen gép is felállítható oly módon, hogy a következőket az előzőknél mindig mélyebbre helyezik. így pl. Selmecbányán, a Kárpátokban, három ilyen gépet állítottak fel... A három gépet 96 ló hajtja... A legalsó gép a föld felszínétől 670 láb mélyen van." (Agricola. Magyar kiadás 1983. 53-55.) A XV. század közepével induló Hunyadi-kor bányászati technikatörténeti nyitánya a vízmentesítésben egy jelentős fejlődési lépcsőfok. A korábbi, állati vagy emberi izomerővel hajtott merítőművek mellett megjelent a vízi energiával hajtott vízemelő gép. „Körmöcbányán először 1446-ban alkalmaztak ilyen vízikerékkel hajtott merítőket, kunsztokat." (Gergely 1986. 112.) A felszínen folyó víz forgatta a vízikereket, ez pedig meghajtotta azt a munkagépet, amelyben kötélre szerelt merítőedények kihozták a mélyből a bányavizet. Az „élőmotor" felváltása vízikerékkel - azaz „erőgéppel" - forradalmi változás a bányászati technikában. A „Magyarország történeti kronológiájá'-ban 1475. április 24-i dátummal szerepel a hazai bányászat egyik fontos eseménye. „Thurzó János szerződést köt a 7 Garam menti bányavárossal (Körmöcbánya, Besztercebánya, Selmecbánya, Újbánya, Bakabánya, Libetbánya, Bélabánya), és kötelezi magát, hogy a bányákban vízelvezető berendezést épít. (Május 15-én a király jóváhagyja a szerződést, érs felhatalmazza Thurzót, hogy az ország más bányáiban is vízemelő gépeket állítson fel.)" (Magyar kronológia I. 297., 298.) A Thurzó-féle bányaberendezések közül néhányat Agricola is közölt. (Agricola. Magyar kiadás 1983.) Szabadváry Ferenc és Szőke62
