Rosta István: Fejezetek Magyarország technikatörténetéből Szent István korától a XX. századig (Budapest, 1996)
II. fejezet. Technikai kultúra hazánkban az Anjou-kortól Mohácsig
taiani iskola szűkebb kereteit. Az Anjou-korban vetették meg az alapjait annak, hogy később Nagyszombat méltó tudott lenni a török elől elmenekült esztergomi érsekség befogadására és az újkori magyar egyetem megalapítására. Anjou-kori várépítészetünk egyik reprezentánsa a diósgyőri vár. Diósgyőr Nagy Lajos király uralkodása alatt élte fénykorát. A királyi használat az itteni várat szinte a budaival, a visegrádival, a zólyomival tette egyenrangúvá. Miskolc központjától kb. 6 km távolságban, a Szinva-patak völgyében egy dombra építették a szabályos (négyzet) alaprajzú, úgynevezett belsőtornyos várat. A külső várfalon átvezető bejáratokat kettős kaputornyokkal látták el. A külső várfalon kívül vizesárok húzódott. A kiemelt hely, a pompa jeleként - és természetesen praktikus okokból is - a vár udvara kövezett volt. A jól védhető, kitűnő erődítmény Nagy Lajos építészének, Ambrus mesternek a tudását dicséri. A király elégedett lehetett a munkájával, mert 1378-ban Diósgyőrből Ambrus mestert küldte ki az eperjesi városfalak megerősíttetésére. A diósgyőri várat Nagy Lajos halála után Mária és Zsigmond tovább építtették, sőt egyes részletek Mátyás király korára vallanak. (Cerő 1968. 174.) Előrelátó és modern várépítésznek a XIV. században már számításba kellett vennie az esetleg felvonuló ágyúkat is. (A várak bevételének végső akkordja azonban még sokáig a közvetlen közelharc, a kézitusa volt.) A királyi hatalom fontos támaszai voltak a várak. Az Anjou-kor mintegy kétszáz valamirevaló erősségének mintegy a fele királyi kézen volt. (Draskóczy 1990. 63.) Az Anjouk korából származik hazánk egyik legrégebbi hídépítészeti emléke. A római utakhoz hasonlóan Magyarország területén a római kori hidak is nagyrészt elpusztultak. Az 1526 előtti Magyarországon épített hidak legtöbbje fából, kisebb részük téglából és kőből készült. „A régi nagy fahidak az ácsművészet remekei voltak" - dicséri építőiket Horváth Árpád. (Horváth 1970. 86.) A Hortobágy nagy fahídja volt a Mátaipusztán 1346-ban emelt létesítmény, amely egyik elődje lett a híres „kilenclyukú híd"nak. Az állatkereskedők ezen a hídon és a hozzá csatlakozó utakon hajtották a marhákat a nyugati piacok felé. A hídépitészet és az útépítészet annyiban is rokon szakterületek, hogy a középkori Magyarország ilyen képzettségű szakembereiről általában egyformán kevés írásbeli utalás maradt fenn. (Még kevesebb, mint a királyi paloták és várak építőiről.) Az útépítések magasabban kvalifikált szakemberei a középkorból név szerint általában nem ismertek. Arról viszont tud a történettudomány, hogy I. Károly király (Károly Róbert) 1 335-ben Visegrádon egy nagyszabású „nemzetközi kongresszust" rendezett, többek között Lengyelország és Csehország uralkodóinak részvételével. (Antalffy 1943. 27.) A rendezvényen - miután kereskedelemről is szó volt - elhatározták az utak állapotának megjavítását, valamint a közbiztonság fokozását. Szinte elképzelhetetlen, hogy a tanácskozás munkájában ne vettek volna részt - legalább közvetve - az útépítések vezetői is. Ezen a királytalálkozón állapodott meg Károly Róbert a cseh királlyal, Jánossal, hogy Bécs árumegállító (és ezzel a kereskedelmet akadályozó) jogának ellensúlyozására Brünn felé terelik a forgalmat. (Draskóczy 1990. 65.) Ezért a kalmárok a Bu47
