Rosta István: Fejezetek Magyarország technikatörténetéből Szent István korától a XX. századig (Budapest, 1996)

II. fejezet. Technikai kultúra hazánkban az Anjou-kortól Mohácsig

da-Nagyszombat felé vezető úton vámkedvezményeket kaptak. Egyben a megkerülő út állagának feljavítását (az új lehetőség még vonzóbbá tételét) is el kellett végezni.

A XIV. század Magyarországon a viszonylagos konszolidáltság ellenére is a nagy háborúk, hadjáratok korszaka. A viszonylagos belső rend a fegyverforgatók aránylag kiegyensúlyozott haditechnikai ellátásával párosult. Az Anjouk korában megélénkült, XIV. századi kereskedelem révén nagy mennyiségű fémáru - köztük fegyver - áramlott Magyarországra, különösen Németországból. (Unger, Szabolcs 1979. 50.) A fémtermékek előállításának nyersanyagbázisa viszont adott volt itthon is. (Például: vasérctelepek.) A korszak alapvető támadó fegyvere a kard volt, és a nyugati hatás ebben is felismerhető. Eléggé általánosan használták az egyenes és kétélű típusokat. A XIV, XV századi Magyarországon többek között Kassán dolgoztak kardkészítő fegyverkovácsok. A védelem fontos eszközei voltak a páncélzatok, a sisakok és a pajzsok, bár ez utóbbiak nem a fémfeldolgozás tipikus termékei, hiszen többnyire fából készültek. A távolba ható fegyverek sorában az íj és a számszeríj mellett a XIV században - mint említettük - már ágyúkat is használtak. Az 1 378-1 381. évi felső-itáliai hadjáratban a magyar királyi seregek rendelkeztek ágyúkkal, amelyeknél a gyártási technológia ez időben a vasrudakbái történt összekovácsolás volt. (Kristó 1988. 236., 237.) Jelentős mennyiségű faanyag mellett fémanyagok is kellettek, az úgynevezett csoportos ostromeszközök építésekor. Az ilyen nagyméretű ostromgépek (hadigépek) kezelését és mozgatását több ember végezte. A hadigépek szerkezeti megoldásaiban még felismerhetők az antik példák hatásai. A XIV század derekán a magyar sereg az itáliai, lombardiai csatározások során használt ilyen hadigépeket. A korszak tipikus hadigépei: a faltörő kos, a vetőgép (hajítógép) gerelyre, kőre. Az ilyen ballisták, rugós katapulták működési elvét az ókor óta ismerték. A hadigépek kilövőszerkezeteinek megfeszítését viszonylag bonyolult mechanizmusokkal, olykor súlyterhelés segítségével végezték. Kialakításukhoz az egyszerű empirikus technikai tudásnál általában jobb felkészültség kellett.

Nem kis feladat volt a hosszadalmas hadjáratok alkalmával a seregek ellátásának megszervezése. Általános szokás volt ugyan a hiányok feltöltése fosztogatás útján, teljesen mégsem lehetett erre hagyatkozni. (A középkori, pestistől és egyéb járványoktól, éhínségtől gyötört Európa egyes területein nem lehetett mit elrabolni!) Legalábbis egy primitív színvonalú élelmiszer-ellátást meg kellett szervezni. Bellér Béla Nagy Lajos hadseregéről szólva az alábbiak szerint írja le a „középkori konzervet": „A marhahúst nagy üstökben megpörkölik, és ha jól megsült, és be van sózva, a csontról letisztítják, kemencében megszárítják, finom porrá zúzzák, és elteszik. A hadra kelt csapatok nagy üstökben vagy vesszőből font kosarakban viszik magukkal ezt a húskészítményt; de ezenkívül minden katonánál van belőle egy zacskóval." (Bellér 1986. 73.) Fogyasztás előtt a húsport forró vízbe dobták, ahol húspéppé dagadt. Az ízletességéhez férhet kétség, de ahhoz kevésbé, hogy viszonylag jó tápértéke lehetett. Természetesen ennek csak akadozó utánpótlás esetén volt fontos szerepe, vagy akkor, ha a hadsereg gyéren la48