Rosta István: Fejezetek Magyarország technikatörténetéből Szent István korától a XX. századig (Budapest, 1996)

I. fejezet. Az Árpád-kor technikai kultúrája

9. kép. Az ércbányászok ősrégi szerszámpárja és jelvénye: az ék és a kalapács. (Gergely Ernő „A magyarországi bányásztársadalom története 1867-ig" cimü könyvéből) Hasonlá szerszámok láthatók Abrudbánya, Bélabánya, Bogsánbánya, Dognácska, Nagybánya, Rozsnyó, Selmecbánya és más helységek címerében (Gergely 1986. 182-198.)

ausztriai tartományi) bányákból Magyarországra került eljárás volt, amelyet Selmecbányán különösen gyakran alkalmaztak. (Gergely 1986. 107.)

A bányabeli járulékos munkák közül a legkorábbi időktől fogva az egyik legnagyobb problémát a vízmentesítés okozta. így volt ez az Árpád-kori magyarországi ércbányákban is. „A kezdetleges eszközökkel nagyobb víztömeget nem tudtak kiszivattyúzni... Nagyobb mélységben már annyi volt a víz, hogy vödörrel és kötéllel fel nem húzhatták. A bánya így elfúlt, az elöntött aknákban abbahagyták a munkát" - írta a korabeli bányászatról Gergely Ernő. (Gergely 1986. 112.) A bányavíz emberi és állati izomerővel - Pattantyús A. Géza megfogalmazása szerint „élőmotorral" - történő kiemelése vödrök, bőrtömlők segítségével még a XV. század elején is általános volt. (Pattantyús 1983. 63.) Vízi energiával működő gépi merítőművek a XI., XII., XIII. században még nem voltak. Selmecen „altárnákat", „oltárokat" építettek, amelyekben „hozzáfolyással", energiaráfordítás nélkül lehetett összegyűjteni a maga-30