Rosta István: Fejezetek Magyarország technikatörténetéből Szent István korától a XX. századig (Budapest, 1996)

I. fejezet. Az Árpád-kor technikai kultúrája

Béla király Dénes mestert kőfaragási remekművéért a szabadok sorába emelte. (Gerevich 1938. 93.) Itt ugyan a különleges alkalmat I. László király szentté avatása szolgáltatta, de minden bizonnyal egy-egy nagy építkezés sikeres befejezése is okot adott ehhez hasonló jutalmazási aktusokra. A fémmegmunkálás területén mindenesetre vannak olyan források, amelyek arról tanúskodnak, hogy a technika ügyes művelői kiemelkedhettek a szolganépek sorából. (Magyarország középkori története 1957 93.) Ezekre a jobbágysorból kiemelkedő emberekre is igaz, hogy tevékenységük gyakorlati cé íjaiban és szempontjaiban a mesterség és a művészet keveredett, határaik elmosódtak. Középkori latin elnevezéssel a művészet „ars", de ez a kifejezés egyúttal a mesterséget, sőt bizonyos értelemben még a tudományt is jelölte. (Hippokratészra és Senecára emlékezve, az élet rövidségére és a tudomány végtelenségére gyakran mondják: Ars longa, vita brevis' - ahol az ..Ars" tudományként szerepel.) Az egyébként is eléggé egyetemesnek jellemezhető középkori kultúrán belül a műszaki kultúra differenciáltsága csekély mértékű volt, az összefonódott más kultúrszférákkal.

Az ország természeti kincseinek kiaknázásában korai adatok szólnak az Árpád-kori ezüstbányászatról. XII. századi előzményei voltak az erdélyi (Radna környéki) ezüstbányászatnak. (A másik központban, Selmecen talán még ennél is régebbre nyúlnak vissza a kezdetek.) A selmeci ezüstbányászatról 1228-ból és 1 245-ből vannak korai írásos adatok. 1 245-ben adta ki IV. Béla király a selmeci bányajog néven ismert okiratot. (Vajda, Oszetzky, Szahadváry 1981. 267.) A kiadott királyi oklevelek más környékeknél is említést tettek nemesfém előfordulása és bányaművelés esetére. (Ami az aranymosást illeti, különösen Erdély folyói kínáltak erre jó lehetőséget.) A nemesfémbányászat föllendüléséért a XII. és a XIII. században sokat tettek a német területekről érkezett telepesek. A két legnagyobb ezüstbányászati központ, Radna és Selmecbánya ez idő tájt nagyrészt német lakosú városok voltak.

Az Árpád-kori bányászati technikában a kézi jövesztés módszerét használták, vagyis a kőzeteket kéziszerszámokkal termelték ki (9. kép). Ősrégi módszer volt keményebb kőzetfajtáknál a kőzetfal megrepesztése úgy, hogy tűzrakással felmelegítették, majd víz rálocsolásával lehűtötték azt. A megrepedt, meglazult kőzetfalat azután feszítőrudakkal omlasztották. A tűzvetéses módszernél a lángok megfelelő irányítására és az égéstermékek eltávolítására a léghuzatot használták. A máglyák helyének kijelölése, a légáramlás útjának „megtervezése" jelentette többek között azt a gondos, mérlegelő munkát, amit a bányászcsoport vezetőjének, a modern eszközökkel dolgozó bányamérnök ősének kellett elvégeznie. A tűzzel dolgozás ott nem is volt lehetséges, ahol a levegő megfelelő vezetését nem tudták biztosítani.

A másik módszerhez, a faékekkel történő fejtéshez nem kellett tüzet rakni. Kéziszerszámokkal réseket készítettek a kőzetfalban, majd a résekben faékeket helyeztek el (10. kép). Megnedvesítéskor a faékek megduzzadtak és a feszítőerő szinte „szétrobbantotta a kőzetet. Természetesen itt is pontosan tudni kellett az ékek elhelyezésének célszerű rendjét. Az ilyen faékes repesztés (németül: Taschen-Arbeit) a karintiai (dél-29