Rosta István: Fejezetek Magyarország technikatörténetéből Szent István korától a XX. századig (Budapest, 1996)

VI. fejezet. Tudományos technika Magyarországon a dualizmus korától

a Magyar Mérnök Egylet Közlönyének 1870. évi számában, az 553. oldalon, amelyből megtudható az is, hogy amerikai eredetű technikai megoldásról van szó. A kötöttpályás (azaz síneken guruló), valamint a nem kötöttpályás nagyvárosi tömegközlekedési eszközök ekkor még lófogatúak voltak. Az „élőmotort" azonban még a századforduló előtt felváltotta az erőgép.

A vízügyekkel kapcsolatban korábban említettük a Kvassay által szervezett kultúrmérnöki hálózatot, és azt is, hogy egy ideig a kultúrmérnökséghez tartozott a közegészségügyi mérnöki szolgálat. Ez utóbbi igen fontos missziót teljesített, hiszen a gyorsan urbanizálódó, nagy lélekszámú településeken a vízvezeték- és csatornarendszer hiánya vagy részbeni hiánya egyre nagyobb egészségügyi problémát okozott. Sorra jelentkeztek a kisebb-nagyobb járványok. 1866-ban, majd a század utolsó negyedében ismét kolerajárványok voltak a fővárosban.

Az ideiglenes vízmüvet a mai Országház helyén 1868-ban, részben a korábbi járvány hatására kezdték építeni. Az Országház építése miatt azonban ezt át kellett helyezni, illetve újat kellett építeni. A véglegesnek szánt megoldás 1893-94 között Kajlinger Mihály (1860-1924) tervei alapján létesült, kavicsrétegbe süllyesztett akna- és csőkutakkal, víztároló medencékkel. (A kutak Káposztásmegyeren, Palota-szigeten, Dunakeszin és a Szentendrei-szigeten voltak.) 1915-től a Kossuth Lajos téri, föld alatti vízmüvet elektromos energiával működtetik. (Budapest 1970. 405., 406.) A további járványok megelőzésében annak is nagy szerepe volt, hogy 1896-ban befejeződött a budapesti főgyűjtőcsatorna építése. (Vajda, Oszetzky, Szabadváry 1981. 274.)

Az urbanizáció fontos tényezője (feltétele is és következménye is) a települések energiaellátása. Sok szempontból megkülönböztetett szerepe van az elektromos energiának, amelynek egyik fontos felhasználási területe a világítás. A települések világítása azonban nem az elektromos világítással kezdődött el.

Évtizedekig tartott a verseny a közvilágításban a gáz és az elektromos áram között. „A kokszgázt (a magas hőfokú szénlepárlás egyik termékét) régebben világítógáznak nevezték. Az elnevezés összefügg a gázgyártás történetével. A múlt század elején kezdtek világítógázt előállítani és városi világításra felhasználni. Később a gázt erről a területről a villanyvilágítás kiszorította..." (Gerecs 1974. 194.) A múlt század derekán néhány városban volt már világítógáz-gyártás, nagyobbrészt osztrák érdekeltségek kezében (Pesten 1856-tól). (Szabadváry, Szőkefalvi-Nagy 1972. 193.) 1866-ban kezdte meg működését a soproni gázgyár. (A. Igazgatósági iratok. 7. d. Protocolle aus den Sitzungen der Gasbeleuchtungs-Actien Gesellschaft. 1866-1867. 1. kötet. Fondj. szám: XI. 26. 668. Törzskönyvi szám. Sopron Városi Világítási és Erőátviteli Vállalat (gázmű) iratai 1866-1945. Győr-Sopron megyei 2. sz. Levéltár. Sopron.) A híres üzem 1866/67. évi „Protocolle"-jában a szakemberek sorában Boor, Hillebrand, Kugler, Müller, Rupprecht, Schuster, Täppler nevekkel találkozhatunk. „A kiegyezés évében (1867-ben) 2000 utcai gázlámpa égett; Pest-Buda egyesítésekor (1873-ban) Budán 501, Pesten 1669 közúti lámpa világított." (Laky 1988. 82.) Villamos közvilágítás a

282