Rosta István: Fejezetek Magyarország technikatörténetéből Szent István korától a XX. századig (Budapest, 1996)

I. fejezet. Az Árpád-kor technikai kultúrája

fék, hanem bronzból is. A somogyvári bencés apátság ásatásánál előkerült egy 5 centiméter vastag, 20,5 centiméter átmérőjű bronzcsiga, amelyet teheremelésre használtak. (Bakay 1981. 178.)

A földből készült sáncművek építési technikájával mutat némi hasonlatosságot a kőfalemelés technikája. Először felrakták a belső és a külső falköpenyt kőből, majd a két fal között kialakult kamrát vagy cellát kitöltötték. A töltőanyag kő- és téglatörmelék, homok, oltatlan darabos mész volt. Víz hatására az oltódó mész összekötötte a töltőanyagot. Ezt az építési technikát használták a somogyvári bazilikánál is. A másik falemelési mód az volt, hogy a falat ácskapcsokkal összeszorított, nagy, faragott „kockakövekből" rakták fel. Az összeillesztéshez sokszor még kötőanyagot sem használtak, hasonlóan az ókori piramisépítkezésekhez. A kövek kibányászás utáni megmunkálása az építkezések bázisául szolgáló kőfaragóműhelyekben történt, ahol egy-egy kőfaragó mester vagy kőtörő mester irányítása alatt rendszerint 30-40 fő segéderő dolgozott. Az Árpád-kori építkezések tipikus kéziszerszámai voltak a következők: kőrepesztő ékek, kőfűrészek, kőfaragó vascsákányok, kővésők, vasfúrók, kalapácsok, szekercék, balták, ácskapcsok.

A XI. századi egyházi építkezésekkel kapcsolatban is fontos megjegyezni, hogy természetesen igen elterjedt építőanyag volt a fa. Különösen a fenyőfajták és a tölgyfa volt kedvelt építőanyag. (Császár 1986. 20.) Az. Árpád-kori magyar falvak száma körülbelül hatezerre tehető. Ilyen, viszonylag nagy szám esetén, ebben a korban a kisebb templomépítkezések általános anyaga még nem lehetett a kő. „...a legtöbb helyen azt igen egyszerű formában, olcsó, nem időtálló anyagból építették meg: döngölt földből fából, fonott-tapasztott falból. Általában kör alakúak voltak, falun ez az ősi típus több századon át megmaradt" - írta Sisa József rövid összefoglalásában a román kori templomokról. (Sisa 1989. 4.) A fonott-tapasztott fal volt a patics. Az ilyen falat vesszőből fonták, és kétoldalt sárral tapasztották be. Sok középkori falusi templom építésénél használtak ilyen anyagot. Megfelelő, gondos munkával az időtállóságát valamelyest fokozni lehetett.

A vallási (vagy főként vallási) célú egyházi létesítményeken túl fontos szerepkörük volt az erődítéseknek. Az első megyék székvárai a stratégiailag fontos pontokat (utakat, vámhelyeket, vásáros helyeket) védték. A korabeli építők fontos elvként alkalmazták a természeti adottságok kihasználását a védelem megszervezésében. Több erődítést vízzel teli várárok védett. Olykor a római építészeti előzményeket is felhasználták várfalként vagy fundamentumként. (Sőt arra is vannak bizonyítékok, hogy a római kori temetők sírköveinek egy részét is beépítették - például a korábban említett székesfehérvári bazilikába.)

A védműépítés anyaga az államalapítás időszakában rendszerint a hántolatlan törzsű gerenda és a törmelékes föld volt. Az egymás mellé rakott, nagyméretű, ládaszerű gerendaszekrények belsejét töltötték meg törmelékkel és földdel - így alakultak ki a sáncfalak. A soproni ispáni vár sáncműve például 20 méter széles és 5-10 méter makönyvtár ^

17