Rosta István: Fejezetek Magyarország technikatörténetéből Szent István korától a XX. századig (Budapest, 1996)

IV. fejezet. Műszaki fejlődés a XVIII. századi Magyarországon

mon. A kiképzett szakemberek száma alig haladta meg a százat. Gyimesi István közöl egy Szencen kiállított diplomát 1769-ből. Az értékes tudománytörténeti emlék dokumentálja az iskola legfontosabb tantárgyait. „Mivel a mi tisztünk e királyi kollégium alumnusainak (ösztöndíjasai) jelleméről, szorgalmáról és előmeneteléről a Magas Királyi Helytartótanácsnak, valamint mindenkinek, akiket illet, jelentést tenni, ezért bizonyítjuk, hogy nemes, tudós és jeles Laáb Gáspár úr e királyi kollégiumban eltöltött 3 év alatt az itt előadott tudományokban: az aritmetikában, éspedig az egyszerű és kettős könyvvitelben, azaz az úgynevezett doppiában, az ökonómiában, a geometriában, úgymint a föld- és bányamérésben, valamint a polgári építészetben páratlan és ernyedetlen szorgalommal tanult és mindig az elsők között szerepelt. Ami pedig egyéniségét illeti: magatartása mindig kiegyensúlyozott és példás volt; ezért mindenki jóindulatába és figyelmébe ajánljuk. Ennek hiteléül ezt a saját kezünkkel aláírt és a kollégium pecsétjével megerősített okmányt kiadjuk Szencen, a Piaristák Intézetében 1769. augusztus 29- én P. Kónya Kristóf rektor." (Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 1988. Budapest, 1987.)

Laáb két szép kéziratos térképe ismert a XIX. század első évtizedéből. Szempcen (hasonlóan, mint Selmecen) valamelyest szerepelt az agrárismeretek oktatása. Ennek azonban az volt a sajátossága, hogy a figyelem középpontjában elsősorban az erdészet állt. A fafelhasználás ugyanis igen fontos a bányászatban, ezért az erdészetet a bányaművelés érdekeinek alárendelten tanították. (Tóth 1980. 190.)

Törekvés mutatkozott arra, hogy az erdők vágásának szakszerűségével környezeti szempontokat is figyelembe vegyenek. A gazda közönség számára a XVIII. század utolsó évtizedében Nagyváti János írt népszerűsítő könyvet, amelyben azért tudományos alapokra hivatkozva foglalta össze többek között az erdő vágásának rendszabályait. Megemlíti a Szepességben és az olvasztókemencék körül kialakult erdőhasználati szokásokat, és idézi „T. Mitterpacher Tudós Uram" felfogását a fák kivágásával kapcsolatban. (Nagyváti 1791. 199-202.) Mitterpacher nézete szerint vágáskor az „Épületnek vagy Hajónak való" legszebb „reménységet nyújtó" fák meghagyása a környezet kivágása után nem célszerű, mert éppen a környezet megváltozása nyomán indulnak el olyan természeti folyamatok, amelyek a további fejlődést az adott műszaki cél szempontjából károsan befolyásolják.

1 776-ban nagy veszteség érte a hazai mérnöki tudományok művelőit. Gyorsan terjedt a hír: „Tűzvész pusztít Szencen!" Az iskola csaknem teljesen elpusztult. A megmaradt kevés felszereléssel az intézetet Tatára telepítették át. Itt 1780-ban - 1 7 évi működés után - a képzés megszűnt. Ekkor már igényesebb tervek érlelődtek, hiszen küszöbön állt a magyarországi egyetemi szintű mérnökképzés megkezdése. 1782-ben meg is indították az Institutum Geometricumot, a budai, majd pesti tudományegyetemen a bölcsészeti karhoz csatolt Mérnöki Intézetet. Ennek előkészítésében, tanrendi megalapozásában sok egyéb addigi tanulság mellett felhasználták a szenei kollégium működése során összegyűlt tapasztalatokat.

156