Rosta István: Fejezetek Magyarország technikatörténetéből Szent István korától a XX. századig (Budapest, 1996)

IV. fejezet. Műszaki fejlődés a XVIII. századi Magyarországon

(Christoph Traugott Delius 1773. 392., 393.) Ezzel szemben viszont olykor egy-egy tároló építése igen nagy beavatkozást jelentett a természeti környezetbe, továbbá lehetőleg igen pontosan számításba kellett venni a nagy esőzések és áradások hatását. Az igen nagy víztömeg erőhatásától a gátakat megvédeni nagyon komoly feladat volt. (Christoph Traugott Delius 1773. 393.) Ezen a ponton is kapcsolódott a bányaművelés tudományához a vízépítő mérnöki tevékenység. Delius Kristóf Traugott német nyelvű könyvének tizedik fejezetéoen olvashatunk erről a különösen nagy felelősséggel járó mérnöki munkáról, a tárolótavak létesítésének szabályairól.

Külföldi szerzőtől származó, Magyarországon használatos szakirodalom volt a híres Leupold-féle mű. Jacob Leupold könyvének gyönyörű metszetein hegyes táj vízvezeték-rendszerét, tóból vízkiemelés megoldását, vízkerekek különféle fajtáit tanulmányozhatták a század első felének mérnökei. Megtalálható benne a vödrös vízemelő számos ötletes fajtája és a fogaskerék-szivattyú működési elve is. (Leupold 1724. II., XII., XXII., XXVI., XXXII., XXXIV., XLVI. táblák.) Horváth Kér. János még az 1783-ban megjelent könyvében is hivatkozik Leupold művére. (Horváth Kér. János 1783. 276., 277.)

A bányászati technika átfogó értékelését adja Kosáry Domokos a következő szavakkal. „A legvalószínűbb az, hogy az ismeretek (főként a matematika) és a jártasságok (közelítőleg: az elmélet és a gyakorlat - R. I.) általános szintjének együttes emelkedése tette lehetővé - egy-egy társadalmon belül - a kettő közeljutását és végül találkozását... nálunk először - már a XVIII. századtól kezdve - a bányászat, utána pedig a vízépítés és a mezőgazdaság terén mutatkoztak e közeledés, majd később az összekapcsolódás tünetei, és csak jóval később az iparban. Az elmaradott viszonyok mindenütt - hazánkban is - a bányászat fejlődését akadályozták a legkevésbé." (Kosáry 1983. 183.)

A Rákóczi-szabadságharc utáni nagy építkezések mindenekelőtt a budai várra összpontosultak, mert a magyar királyok egykor pazar udvartartásának helyszíne a századelőn lehangoló képet mutatott.

„A visszafoglalás után Zsigmond és Mátyás király palotájának romhalmazát kőbányának használták. A budai polgárok innen hordták az anyagot házaik helyreállítására, vagy azok újraépítésére. A romok azután úgy maradtak gazdátlanul 1715-ig, ..." (MM-EK. 1900. 232')

1715-ben a budai várban nagyszabású építkezési tevékenység indult meg. Elkezdték a vár bontását és újjáépítését. (A gyakorlati kivitelezési munkák egyik irányítója Hölbling János budai építőmester volt.) Két évtized múltán az építkezés félbemaradt, majd 1749-től - már Mária Terézia utasítására - ismét intenzívebben folytatták (37. kép). A század első felében a középkori falcsonkokat lebontották, a megmaradó várfalakat kijavították, illetve új, vastag védőfal részeket emeltek. A szikla csúcsán 1 715 és 1 738 között épült palotarészlet egy egyszerű barokk épület volt. (Gerő 1968. 131.) A négyzet alakú tömbhöz Hölbling szárnyépületet csatlakoztatott. Ez volt az úgynevezett III. Károly-féle épület, a palota ma ismert tömegének déli szárnya. (A III. Károly-féle épület szárnyát 1 749 után lebontották, csak a négyzetes részt hagyták meg.) Ennek az

127