Greguss Ferenc: Élhetetlen feltalálók, halhatatlan találmányok. 3. kiadás (Budapest, 1997)
Nyitány gőzgépekre - Szikrázó egek és emberek
ealvani végül elunta a várakozást, mert a békacombok teljesen véletlenszerűen húzódtak össze, főként akkor, ha fújt a szél. Ezért az egyik combocskát bosszúsan leakasztotta, és elindult vele a laboratóriumába. Egy magánleveléből tudjuk, hogy 1786. szeptember 20-án vette észre: sem a dörzsgép szikrája, sem a légköri elektromosság nem kell ahhoz, hogy bekövetkezzék a szokásos jelenség. Ezt írta róla: “... bevittem az állatot egy zárt szobába, és ráhelyeztem egy vaslemezre; és amikor a velőidegbe szúrt rézhorgot a lemezhez szorítottam, íme, ugyanaz a görcsös összehúzódás, mint korábban. Próbálkoztam más fémekkel különböző órákban, különféle napokon, eltérő helyeken, és mindig ugyanazzal az eredménnyel, kivéve azt, hogy az összehúzódások sokkal erőteljesebbek voltak egyes fémek, mint mások érintésekor.” Érdemes megjegyeznünk az utolsó mellékmondatot! Ez is bizonyítja, milyen remek megfigyelő és milyen alapos kísérletező volt a professzor. Csak éppen az érintkező fémek eltérő viselkedésének nem tulajdonított jelentőséget, ezért siklott el a jelenség fölött, így más irányban kutatott tovább: “Ezután különféle testekkel próbálkoztam, melyek nem vezetik az elektromosságot, üveg, ragasztók, gyanták, kövek és száraz fa, de semmi sem történt. Ez valamiképpen meglepő volt, és arra a gyanúra vezetett, hogy az elektromosság magában az állatban található. Ezt a gyanút megerősítették azok a megfigyelések is, hogy a finom idegfluidum egyfajta áramköre (az elektromos áramkörre emlékeztetve, mely a leidenipalack-kísérletekben jelentkezik) az idegektől az izmokhoz vezetve teljessé válik, amikor az összehúzódások bekövetkeznek.” Ma már tudjuk, hogy Galvani ezzel hamis ösvényre tévedt. Pedig a további kísérletek látszólag őt igazolták. Hogy kizárjon mindenféle külső villamos töltést, üveglapra fektette a békacombot. Ezután az idegszálat egy cinkdróttal, az izom felületét pedig rézdróttal érintette meg, a két drótot pedig összekapcsolta. Ez volt a híressé vált Galvani-ív, amelynek érintésére az összerándulás ismét bekövetkezett. Tehát áram futott végig az izmon! Nem csoda, hogy Galvani arra gondolt: az izom és a belőle kivezető idegszál olyan eleven leideni palackot alkot, amely önmagát tölti fel újra és újra, hiszen a kétféle huzalból álló ívvel bármikor összerándulásra lehetett késztetni a békacombot. Galvani tehát egyre erősebben meg volt győződve arról, hogy a villamosság az állatok testében halmozódik fel. Ezt a fluidumot nevezte el “állati elektromosságnak”. S egy évtizednyi kísérletezés után végre rászánta magát, hogy hírül adja fölfedezését a világnak. Tanulmánya 1791-ben látott napvilágot a Bolognai Tudományos Intézel Közleményeiben ezzel a szerény címmel: A híres Galvani-ív, amellyel a professzor minden külső elektromos hatást kizárt, ám a rándulás mégis bekövetkezett. Ebből logikusan arra következtetett, hogy a velőhüvellyel borított idegszál parányi leideni palack módjára viselkedik, és kisülése a fémíven keresztül megy végbe. Nem törődvén azzal, hogy a vezető ív felső része cinkből, az alsó pedig rézből van 55
