Greguss Ferenc: Élhetetlen feltalálók, halhatatlan találmányok. 3. kiadás (Budapest, 1997)

Nyitány gőzgépekre - Szikrázó egek és emberek

gesztett selyemszálon. Ilyen módon, ha viharfelhő vonult el a ház fölött, a kis golyó vibrálni kezdett, és élénk csilingeléssel jelezte a várható égiháborút.

JL nagy villamossági láz idején szinte JnLalig akadt fizikus, aki ne ezekkel a jelenségekkel foglakozott volna, de a svájci származású Johann G. Sulzer figyelmét egészen más kötötte le. 1752-ben azzal töltötte ideje nagy részét Berlinben, hogy fémeket nyalogatott. Az ízérzékelés fizikáját tanulmányozta. Egyszer aztán, amikor nyelvére kis ólomrudat, nyelve tövéhez pedig ezüstrudat szorított, furcsa dolog történt. A két rudacska vége összeért, és Sulzer kellemetlen, csípős, szúrós ízt érzett. Ugyanígy járt akkor is, amikor cink- és ezüstrúd közé dugta a nyelvét, miközben a két rúd vége érintkezett. Meglepő megfigyeléseiről 1753-ban hosszú értekezést írt, de voltaképpen nem talált helyes magyarázatot a fémek szeszélyesen változó ízére. Még azt sem sejtette, hogy ennek valami köze lenne a villamossághoz. Értekezése nem is keltett különösebb feltűnést, annál megrendítőbb volt a tudós világ számára a hír amely Oroszországból érkezett.

Georg Wilhelm Richman és Lomonoszov professzorok 1753. július 29-én (az ottani naptár szerint július 18-án) először kaptak szikrákat Pétervárott egy szobába levezetett villámhárítóból. így hát legközelebb, amikor Richman ismét viharfelhőket látott, izgatottan rohant haza. Belépett a szobába, de amint közeledett a rúdhoz, egyszer csak “ökölnyi nagyságú, kékes színű tűzgolyó pattant ki”, és a szerencsétlen tanárt éppen homlokon találta. 1753. augusztus 6-án Richman akadémikus így vált a villamossági kísérletek első mártírjává.

¥eszedelmes szerkezetnek bizonyult a villámhárító az istenfélő hívők számára is. Az eldugott kis morvaországi Primeticében Prokop Divis lelkész 1754. június 15-én szerelte fel boldogan “meteorológiai gépét”, de ezzel nem az ég haragját, hanem csak a jezsuiták és a környékbeli parasztok dühét váltotta ki. A villámhárító ebben az időben ugyanis a felvilágosodott gondolkodás egyik jelképévé lett. A maradi tudósok - mint például az “ugrálós” Jean Nollet abbé - azt hangoztatták, hogy ez olyan istentelen eszköz, amely csak sokasítja a villámokat, hiszen messziről is vonzza őket, tehát még tetézi a bajt. De az új eszméknek nem lehetett útját állni.

1772-ben már csak arról folyt a vita a Royal Societyben, hogy gömbös vagy csúcsos végű legyen-e a villámhárító. Kísérletei alapján Franklin egyértelműen a csúcsos rúd mellett foglalt állást, az angol tudósok

Alaposan megfogadta Franklin könyvének tanácsait Prokop Divis, a morvaországi lelkész. Ennyi fémcsúcsot még senki sem helyezett el egyetlen villámhárítón

52