Greguss Ferenc: Élhetetlen feltalálók, halhatatlan találmányok. 3. kiadás (Budapest, 1997)
Eladó illúziók - Üzenet az éteren át!
bizonyos meghatározható idő alatt kell kiterjedniük és összehúzódniuk a térben az erővonalaknak. Mindez csak homályos képekben kavargóit benne. Az erővonalakat parányi gumicsöveknek képzelte, mert így az áram és a mágnesség számos jelenségét meg tudta magyarázni. De nem tudta mindezt matematikai képletekbe önteni. Öregkorára is csak zseniálisan ösztönös kísérleti fizikus maradt. D,e itt volt már az új nemzedék, amely éppen az ő kísérleti eredményein nőtt fel. A fiatalok öntudatával legtöbbjük csak “élő kövületnek” tekintette az öreget, aki régen túl van nagy felfedezésein. Mások egyaránt mosolyogtak és csodálkoztak rajta mély tisztelettel, mint például a berlini egyetem fizikaprofesszora, a harmincegy éves Hermann Helmholtz is, amikor a hatvanegy éves ősz Faraday-nél járt: “...egyszerű, kedves és igénytelen, mint egy gyermek: soha nem láttam még ilyen megnyerő jelenséget. Különben is igen előzékeny volt, és minden látnivalót megmutatott. Az egész nem volt sok: úgy látszik, egypár darab fa, avult drót és rozsdás vas elegendő volt a legnagyobb felfedezésekhez.” Az erővonalakról vallott nézeteit egy nagy tudós nagy tévedésének tartották, és elnézően legyintettek. Csak egy kedélyes skót fiatalember, a bozontos szakállú James Clerk Maxwell kezdett behatóbban foglalkozni ezzel a kérdéssel, miután 1852-ben kitűnő diplomát szerzett a cambridge-i egyetemen. Voltaképpen professzori dolgozatához keresett valami érdekes témát. Viszonylag gyorsan átrágta magát korának villamossági és mágnességi ismeretein, amikor belebotlott Faraday feltételezésébe. Rendkívül érdekesnek tűnt számára az az elképzelés, hogy a testek nem távolhatással kerülnek egymással villamos vagy mágneses kapcsolatba, hanem ez a hatás valahogyan eljut egyik testről és másikra. Annyi bizonyos, hogy a huszonhárom éves Maxwell 1854. november 13-án így írt jó barátjának, a harmincéves kitűnő fizikusnak, William Thomsonnak: “...valamit hallottam arról, hogy Ön mágneses erővonalakról beszélt, melyeket állítólag Faraday alkalmazott rendkívül eredményesen az idő tájt, amikor mások az elemi áramok közvetlen kölcsönhatásának elméletét részesítették előnyben. Most már úgy tartom, hogy ... minden áram mágneses erővonalakat kelt, és úgy hat, ahogyan számára ezt az erővonalak előírják...” A nagy mester nyomdokain járva most már matematikai módszerekkel igyekezett leírni a mágnesesség elektromos és az elektromosság mágneses hatását. Végül egyévi munkálkodás után, 1855. december 10-én olvasta fel dolgozatát a Faraday-féle erővonalakról a Cambridge-i Filozófiai Társulat előtt. |f^ rdekes előrelépést hozott a fizika szem- IC*, pontjából a következő év is. Wilhelm Weber német fizikus - aki egykor a világ el-A mágneses erővonalak létezése nem elméleti feltételezés, hanem fizikai valóság - ezt állapította meg vasreszelékes kísérleteivel Faraday 1852-ben. (Pontosan ilyen képeket láthatott, mert a felvétel az öreg tudós mágneseinek és vasreszelékének felhasználásával készült) 496
