Greguss Ferenc: Élhetetlen feltalálók, halhatatlan találmányok. 3. kiadás (Budapest, 1997)
Nyitány gőzgépekre - Szikrázó egek és emberek
egy “üvegvillamosság”. Ráadásul mindkettőt valamiféle súlytalan folyadéknak képzelték, amely dörzsölés hatására szivárog ki a testek felületére. Hogyan tehetők viszont villamossá ma,guk a folyadékok? És milyen erős lesz ez a hatás? Ilyen kérdések foglalkoztatták Peter van Musschenbroek holland professzort az Északi-tenger partjától alig tíz kilométerre fekvő Leiden városkájában, amikor kísérletezés közben egészen megrázó élményben részesült. Ezt később, 1745. január 17-én René de Réaumur francia tudóshoz írt levelében így mesélte le: “Tájékoztatni kívánom Önt egy új, de rettenetes kísérletről, melyet nem tanácsolom, hogy személyesen megismételjen. Jelenleg az elektromosság erejének meghatározásával foglalkozom. Ezzel kapcsolatban két selyemszálra puskacsövet függesztettem, mely az elektromosságot egy üveggömbről kapta, ezt tengelye körül forgatta sebesen egy kezelő, mialatt egy másik rászorította a kezét. A puskacső másik végén egy rézdrót függött, vége egy üvegpalackba nyúlva, mely félig vízzel volt töltve. Ezt a palackot a jobb kezemben tartottam, mialatt a ballal szikrákat próbáltam kicsalni a puskacsőből. Egyszer csak oly vad ütést kaptam a jobb kezembe, hogy egész testem belerázkódott, mintha villámcsapás ért volna. Sem az edény, bár üvegből volt, nem tört össze, sem a kéz nem mozdult el nyugalmi helyzetéből, de a kart és a testet sokkal borzalmasabb hatás érte, mintsem ki tudnám fejezni. Egyszóval azt hittem, végem van.” Két napig tartott, amíg Musschenbroek professzor kiheverte az áramütést, de a kísérlet megérte a fájdalmat: feltalálta a kondenzátort! Vagyis azt a “sűrítőt”, amelyben össze lehetett gyűjteni a villamos töltéseket. Aleideni palack híre futótűzként terjedt el, és Európa-szerte széles körű kísérletek kezdődtek. Hamarosan kiderült, hogy nem kell kézben szorongatni a palackot a villamos feltöltés során. Elég, ha egy földelt fémlemezre állítják. Aztán az is kitűnt, hogy a vízre sincs valójában szükség, elég helyette vékony ónhártyával (ezüstpapírral) bevonni az üveg belső felületét. Amikor végül kívülről is ugyanilyen fémlemezzel burkolták a palackot, elkészült a tökéletes kondenzátor, amelyben voltaképp az üveg játszotta a főszerepet. A külső és a belső “fegyverzet” között ugyanis épp egy ilyen szigetelő tulajdonságú anyagra volt szükség. A két lemez pozitív, illetve negatív villamos töltései ugyanis vonzzák egymást, de sehogy sem tudnak találkozni, mert köztük van az üveg. így hát csak ott ácsorognak konokul, mint egy fiú meg egy lány az .1 Óriási lendületet adott a további kísérleteknek a leideni palack, mert az elektromos töltéseket ezentúl nagy mennyiségben lehetett tárolni benne. Később arra is rájöttek, hogy ha földelik a palackot, tovább növekszik a kapacitása. Kisütéskor a külső borítás és a gömb között hoztak létre érintkezést 46
