Greguss Ferenc: Élhetetlen feltalálók, halhatatlan találmányok. 3. kiadás (Budapest, 1997)

Eladó illúziók - Sercegő barázdák

lyek így egyetlen mozdulattal lecsúsztatha­­tók voltak a fonográfhengerről. Másrészt rájöttek, hogy Edison készü­lékén a mereven rögzített mikrofon tűje minden zavaró rezgést rávisz a fóliára, ha pedig nem központosán forog a henger, ak­kor a tű időnként mélyebben nyomódik be­le, így visszajátszáskor erősebb hang kelet­kezik. Kidolgozták tehát a lebegő mikro­font. Ez pontosan kiegyensúlyozva siklott felvételkor a henger felett, ennélfogva a karcoló tű csak a hangrezgéseknek megfe­lelő mélységig nyomódott a viaszba. Ezzel a készülékkel lényegesen tisztább hangfel­vételeket sikerült elérniük. ßell számára ez a sok pepecselés, a fi­­'nom kis hibák kiküszöbölése már nem sőbb a szokásos szabadalmi viták során tisztázódott, volt egy elvi különbség is: a j fonográf csak “benyomta” a barázdákat a sztaniollemezbe, a grafofon viszont “bevés­te” a jeleket a viasz felületébe. Edison közben még mindig a villamos­ság bűvöletében élt, és 1886 februárjában új laboratóriumot rendezett be West t Orange-ban. Ennél közelebb már nem is költözhetett volna New Yorkhoz. A kétemeletes, vörös téglás épület óriási erdő közepén, egy dombtetőn állt, amely uralta az egész Orange-völgyet, és a távolban már a nagyváros körvonalai látszottak. Még nem sejtette, hogy fonográfját éppen Bell tökéletesíti, akiért amúgy sem rajongott túl­ságosan, hiszen feltalálói útjaik alaposan keresztezték egymást a telefonnal. Pedig ha jobban odafigyel, megtudhatta volna, hogy 1886. május 4-én Bell unokaöccse és Tainter megkapta az amerikai szabadalmat a grafofonra, sőt az első szalagos fonográf­ra is! Hamarosan a sorozatgyártás is megkez- t dődött. A kis kézi tekerős grafofonokat ké­sőbb a varrógépeken alkalmazott lábhajtás­sal látták el, így a gépírónők zavartalanul 1 írhatták le a viaszhengerre diktált szövege­ket. 1887 elején a vásárlók már számos üz­letben meghallgathatták a Bell-Tainter-féle A grafofon több újdonságot is tartalmazott a fonográfhoz képest. A villanymotoros készü­lékben egyrészt cserélhető' viaszhengerek fo­rogtak, másrészt nem a henger vándorolt a mikrofon alatt, hanem egy “lebegő hangsze­dő” mozdult el a tengellyel párhuzamosan Bell laboratóriumában a hangrögzítés szám­talan módját kipróbálták. 1884-ben egyebek között függőlegesen forgó viaszos papírko­ronggal kísérleteztek ígért olyan látványos sikert, mint annak ide­jét a telefon, és a feltaláló csak az elvi irá­nyításban vett részt. Ötévi kemény munka után végül 1885. június 27-én kért szaba­dalmat Chichester Bell és Sumner Tainter az általuk grafofonnak, “íráshang”-nak ne­vezett készülékre. Bár ez kétségtelenül a fonográf javított változata volt, mint ké­--------------------­­« 486

Next

/
Thumbnails
Contents