Greguss Ferenc: Élhetetlen feltalálók, halhatatlan találmányok. 3. kiadás (Budapest, 1997)
Eladó illúziók - Sercegő barázdák
dig lett volna még mit javítani a fonográfon. Egyre feltűnőbbé vált, hogy pöszén beszél. Ahogyan William Preece egy alaposabb vizsgálat után megállapította: “...bizonyos mássalhangzók teljesen hiányoznak a visszajátszásból. A szó elején vagy végén levő s elsikkad, bár a szó közepén gyengén hallható. Ad és t pontosan azonos, az m és az n is. Ebből eredően rendkívül nehéz megérteni, amit a készülékre mondtak: ha egy személy kimegy a szobából, és valaki belebeszél, az illető nehezen tudja megérteni, mit is mond a készülék.” így nem csoda, hogy a philadelphiai Record című lap 1880. február 12-i számában maga Edison is elismerte a fonográfról: “pusztán játék, amelynek nincs gyakorlati jelentősége”. De valójában tévedett! Ha a készülékkel nem is lehetett tökéletesen megörökíteni Adelina Pattinak, a kor világhírű énekesnőjének vagy más ismert személyiségeknek a hangját, a művészi élmény igénye megvolt az emberekben. Nem egy beszélő gépre, hanem egy muzsikáló szerkezetre vártak. Ezt viszont nem ismerte föl Edison, aki a zenével amúgy is hadilábon állt. Mindehhez a fonográfot tovább kellett tökéletesíteni, de ezt már nem Edison tette meg, hanem éppen Alexander Graham Bell, a nyughatatlan feltaláló. Telefonjáért a francia Tudományos Akadémia nagylelkű gesztusaként Bell 1880-ban elnyerte a tízezer dollár értékű Volta-díjat. És ebből a pénzből Edison Menlo Park-i találmánygyárának mintájára hangfizikai kutatólaboratóriumot rendezett be Washingtonban. Két legfontosabb munkatársa igen közel állt hozzá. Az egyik az unokaöccse, Chichester A. Bell vegyészmérnök, a másik Charles Sumner Tainter fizikus és mechanikus volt, aki néhány éve még Charles Williams bostoni villamossági boltjában töltötte inaséveit. Szinte varázslatos dolgokat végeztek ebben a laboratóriumban. A telefon ötletéből kiindulva sorra vették a hangátalakítás különféle módjait, és szinte mindent megszólaltattak, ami csak az eszükbe jutott: zenélt körülöttük a gázláng, a csapból áramló víz, a fúvókákból süvítő levegő, és voltaképpen 1880 folyamán találta fel Bell és Tainter a fotofon készüléket is, amelyben fénysugár továbbította drót nélkül a hangokat! Természetesen nagy figyelemmel tanulmányozták a fonográfot is, hogy mit lehetne rajta tökéletesíteni. Először a suttogást próbálták fölerősíteni. Erre olyan fantasztikus szerkezetet készítettek, amelyben a barázdák által megrezegtetett membrán egy áramló légsugár útját szabályozta. Ilyen módon a jelek ütemében váltakozó léghullámok szinte harsogva törtek elő a fonográfból. De talán túlságosan bonyolultnak találták ezt a megoldást, mert a légsugaras fonográfot 1881. október 17-én letétbe helyezték a Smithsonian Intézetben. Annál nagyobb volt fél évszázad múlva a jelenlévők csodálkozása, amikor Tainter engedélyével végre megszólaltatták a készüléket. Bell hangja csendült fel ércesen: “Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes. Én grafofon vagyok, és anyám egy fonográf volt.” Hamarosan visszatértek újra Edison eredeti barázdás módszeréhez, de két dolgot mindenképpen javítottak a fonográfon. Egyrészt cserélhetővé tették a hengereket. Nem ónfóliát alkalmaztak, hanem finom viaszt, amelybe sokkal finomabban vágódtak bele a “hegy-völgy” jellegű barázdák, és ezt a viaszt kartonhengerekre vitték föl, ame-
