Greguss Ferenc: Élhetetlen feltalálók, halhatatlan találmányok. 3. kiadás (Budapest, 1997)

Eladó illúziók - Sercegő barázdák

nográf szalagos, korongos és hengeres változatairól.

És milyen a sors iróniája! Messze, az óceánon túl, Franciaországban az amerikai lapokat rendszeresen olvasva, Charles Cros egyre idegesebb lett. Talán sejtette, hogy nemsokára megszületik a kor nagy találmánya, a beszédrögzítő gép. így hát sietett az Akadémiára, hogy bontsák föl a borítékot. De voltaképpen már elkésett. Az ünnepélyes felolvasásra ugyanaznap, 1877. december 3-án, hétfőn került sor, és most már az akadémikusok is megismerhették elképzelését a beszélő gépről. De nem történt semmi. A találmányok színpadán Cros, a költő csak epizodista maradt, bár főszerepről álmodott.

Edison viszont 1877. december 4-én, kedden reggel átadott egy tervrajzot Kruesinek, svájci származású munkatársának. Később így emlékezett vissza erre az epizódra: “A technikus, aki a vázlatot megkapta, John Kruesi volt. Nem nagyon hittem benne, hogy működni fog, csak azt vártam, hogy meghallok egy szót vagy valamit, ami reményt ébreszt az ötlet jövőjét illetően.”

TT7 stére Kruesi elkészült a modellel, és belÜkvitte Edisonhoz a laboratóriumba. Amikor elterjedt a híre, hogy mit forgat a fejében “az Öreg” (így nevezték egymás közt a harmincéves Edisont), mindenki ott tolongott kíváncsian a rejtélyes szerkezet körül. Kruesi a fejét vakarva megkockáztatta azt a kijelentést, hogy a beszélő gép nem fog működni. Két másik munkatárs, Adams és Carman is kételkedett.

Edison fogadott Kruesivel két dollárban, Adamsszal és Carmannal pedig egy doboz szivarban, hogy megszólal a szerkezet. Ezután egy sztaniolfóliát simított rá gondosan a barázdált fahengerre, amelynek

egyik oldalán egy mikrofon, a másikon egy lejátszó helyezkedett el. A feltaláló ugyanis a telefon mintájára úgy tervezte meg a készüléket, hogy az egyik tölcsérbe mondja a szavakat, a másik oldalon pedig egy ugyanilyen tűhegyű membrán játssza vissza a felvett hangokat.

Mindenki a bumfordi kis gépet figyelte. Edison ekkor óvatosan csavarni kezdte a hajtókart, és torkaszakadtából bömbölte a tölcsérbe az ismert gyermekdalt: “Mary had a little lamb, little lamb, little lamb...” (Szabadon fordítva: Mari és a kis bari, kis bari, kis bari...)

Aztán dermedt csend. Edison óvatosan visszaforgatta a hengert a kiindulóhelyzetbe, hozzáillesztette újból a membrános tűt, majd tekerni kezdte a hajtókart. Egyszerre csak a készülékből sisteregve és recsegve, de érthetően szállt a dal Edison jellegzetes, kissé magas hangján: “Mari és a kis bari...”

A körülállók megbabonázva figyelték a csodát. Edison is megborzongott: “Soha életemben nem voltam még ennyire megdöbbenve.” Azután elszabadult a pokol. Mindenki egymás szavába vágva kiabált, egymás kezét szorongatták, gratuláltak Edisonnak, és körbejárt a fogadásból elvesztett szivarosdoboz. A kékes füstben mindenkinek volt valami jó ötlete, mit kellene még csiszolni, javítgatni, mindenki beszélni és énekelni akart a kis tölcsérbe, hogy meghallgathassa a saját hangját. Furcsa mámor volt ez. Érezték, hogy ez a találmány sokkal hatalmasabb, mint maga az egyszerű szerkezet: a hangok világában is sikerült végre megállítani az elsuhanó időt.

Két nap és két éjjel dolgozott Edison a .fonográf szabadalmi leírásán, miközben Kruesi egy javított változatot készített, amelynek hengere hosszabb, de kisebb át-