Greguss Ferenc: Élhetetlen feltalálók, halhatatlan találmányok. 3. kiadás (Budapest, 1997)
Gyorsuló ritmusban - Harc az Atlanti-óceánért
minden kapitány kiadja a parancsot, hogy “sebességet csökkenteni”, mert senki sem láthatja, mi kerül a hajó útjába. Luce kapitány azonban szigorúan tartotta magát Collins utasításaihoz, aki meghagyta, hogy a menetrendet mindenáron be kell tartani. Nem lassított tehát a hajó, hanem folytatta útját, amikor déltájban hirtelen kiáltás hallatszott: “Hajó jobbról!” De már késő volt. Egy háromárbocos kis gőzhajó, a francia Vesta teljes sebességgel belerohant oldalról az Arcticba, minthogy a sűrű ködben mindenféle jelzés nélkül száguldottak ők is. Az Arctic három léket kapott, kettő a vízvonal alatt olyan súlyos volt, hogy még akkor sem tudták betömni, amikor a Vesta teljes gőzzel hátrálva kihúzta orrát az Arctic oldalából. Sőt a horgonya ekkor még újabb léket hasított rajta. A kapitány kétségbeesve adta ki a jelszót: “Irány a Race-fok!” A gőzös minden eresztékében reszketve vonszolta tovább magát a vízben, de egyre mélyebbre merült. Lapátkerekeit lassan ellepte a víz, így a hajó sebessége fokozatosan csökkent, majd a sebzett hajó jobbra dőlt. A mentőcsónak körüli iszonyatos pánik nem sokat segített a menekülőkön, a legénység is éppoly elszántan harcolt a csónakokért, mint az utasok. Végül 86-an élték túl a katasztrófát, az Arctic pedig négy és fél órával az összeütközés után 322 embert vitt magával a hullámsírba. A Vesta szerencsésebb volt, mert még eljutott a közeli St. John'sba, amely a Race-foktól száz kilométerrel északabbra fekszik Uj-Fundland partján. Edward Collins ezzel tragikus figyelmeztetést kapott-, mert felesége és leánya is az eltűntek listáján volt. De az atlanti verseny teljes erővel folyt tovább. Brunei úszó erődítménye, a hat vitorlaár__'boccal és öt kéménnyel tervezett Great Eastern közben egyre látványosabban épült, és 1855-ben már így számolt be róla az egyik magyar folyóirat :”Angolországban, London közelében jelenleg egy roppant gőzhajón dolgoznak, mintha a föld minden kincseit gyomrába akarnák zsúfolni... Bámulattal szólnak róla mindazok, kik látták, s magok a szakértők is fejőket csóválják... A gőzös, megrakott állapotában, gépestül, mindenestül együtt egymillió mázsát fog nyomni. Ez ugyan szörnyű teher, ha nem a víz a legtürelmesebb teherhordó a világon, békével viseli hátán a legnagyobb terhet is, csak ennek illő terjedelmet tudjunk adni.” Nem is a terjedelemmel, hanem az anyagi fedezettel volt a baj. Egyre több pénz folyt el, mert John Russell rossz szervezőnek bizonyult, ráadásul állandóan szembeszállt Brunei elképzeléseivel, így lassan kicsúszott a kezéből a hajó hatalmas építkezésének irányítása. Tehetetlenségében 1856 februárjában már nem talált más megoldást Russell, egyszerűen elbocsátotta a munkásokat. Dermedt csend borult a dokkra Millwallban. Brunei persze nem sokáig bírta idegekkel a huzavonát, így végül 1856. május 22-én hivatalosan is átvette az építkezés vezetését. Hihetetlenül nehéz terhet vett ezzel a vállaira, hiszen elsősorban tervezőmérnök volt és nem kivitelező. Minthogy a krími háború is befejeződött már februárban a párizsi békekötéssel, az üzleti élet új pezsgésében Brunei lázasan és elszántan dolgozott. Az építkezés idejére olyan zárt bricskát tervezett magának, amellyel a Great Western Railway vonalain tetszés szerint közlekedhetett. Ebben pihent, aludt, és néha holtfáradtan feküdt benne, amikor a kocsit a Paddington pályaudvaron egy vasúti kocsira emelték, hogy meghatározott
