Greguss Ferenc: Élhetetlen feltalálók, halhatatlan találmányok. 3. kiadás (Budapest, 1997)
Nyitány gőzgépekre - Tájkép vasangyalokkal
egyszerre. Savery és Newcomen a hőveszteség csökkentése céljából már két tartályt alkalmazott: az egyik volt a kazán, a másik pedig a munkahenger és egyben a gőzsürítő. Savery gépében kívülről hűtötték a hengert, ez primitív megoldás volt. Newcomen már szellemesen oldotta meg a feladatot: vízbefecskendezéssel belülről hütötte a hengert. És végül jött Watt, aki három tartályra bontotta szét az atmoszferikus gőzgép működéséhez szükséges egységeket. így vált külön a kazán, a munkahenger és a gőzsürítő - megszületett a legnagyobb hatásfokkal működő gőzgép alapelve. 1765. augusztus 23-án Watt már boldogan írta dr. John Roebucknak, a Carronvasmű egyik tulajdonosának, akivel nemrég ismerkedett össze: “Nagy sikerrel próbáltam ki új gépemet, bár nem tudtam tökéletesen megoldani a légszigetelést a rossz anyag miatt, mégis, amint elfordítottam a gőzkivezető csapot, a terheletlen dugattyú oly gyorsan emelkedett föl, mint egy kalapácsütés, ugyanolyan gyorsan akkor is, amikor 18 font súllyal (kb. 8 kg-mal) terheltem, mintha csak a szokásos befecskendezést kapta volna.” Wattnak valóban nem volt szüksége a Newcomen-féle vízbefecskendezésre! Hiszen amikor kinyitotta a kivezetőcsapot, a gőz rögtön átsuhant a kondenzátorba: átszívta a vákuum. Itt pedig már ugyanaz történt, mint egy mosókonyha hideg ablakain: lecsapódott a gőz, és ismét víz lett belőle, att fejében zsongtak az ötletek, ideges és nyugtalan volt, ezt a néhány augusztusi napot az ihlet egyetlen nagy pillanataként élte át. így igazán nem csodálkozhatunk rajta, hogy amikor még tökéletesítgette első modelljét, és hajdani barátja, John Robison külföldről hazaérkezve betoppant hozzá, elég különösen viselkedett. A későbbi egyetemi professzor így emlékezett erre a találkozásra: “Minden ünnepélyesség nélkül léptem be Watt nappali szobájába, és ott találtam a tűz előtt ülve, amint a térdén egy kis bádogtartály feküdt. Arról kezdtem beszélni, amiről utolsó találkozásunk idején volt szó - valamit a gőzről. Watt egész idő alatt a tűzbe bámult, és a bádogtartályt letette a szék lábához. Végül rám pillantott, és élénken azt mondta: "Ember, nem kell többé izgatnod magad emiatt. Olyan gépet csináltam most, amelyben egy cseppnyi gőz sem vész kárba. Az egész tűzforró lesz - igen, és ha akarom, forró vizet fecskendez be.«” Watt most már biztos volt benne, hogy a különálló gőzsűrítő működni fog a gyakorlatban is. De a glasgow-i séta után “egy vagy két nap alatt” már végigfutott gondolatban a tökéletesítési lehetőségek egész láncolatán. így jutott végül arra a következtetésre, hogy ha a munkahenger szabadon érintkezik a környező hideg levegővel, ez újabb hőveszteséget jelenthet, hiszen bizonyos mennyiségű gőz biztosan lecsapódik a henger falán. Watt ezért rögtön egy burkolóhengerre is gondolt, amelyet a forró gőz “szigetel”. Ilyen módon tehát magabiztosan mondhatta, hogy “az egész tűzforró lesz”. Ez maradt meg James Watt második modelljéből. így is jól látszik, hogy a bal oldali munkahenger valójában két csőből állt: a feltaláló így alakította ki a forró "gőzköpenyt". A kísérletek idején a munkahenger még nem volt hozzáforrasztva a jobb oldali kondenzátoregységhez 27
