Karlai K. Károly: A címerekről. A címer története, fejlődése. A címertan mai szemmel (Amsterdam, 1985)
Első könyv - I. rész. A címertanról
...4 lovagi haviselés mégsem válik be teljesen, mert 1167-ben a görögök megbámulták ugy an a magyar lovagsereg csillogó páncélját, de el is verték őket úgy, hogy kétezer páncél lett a martalékuk". (A görög hadsereg igen jól képzett gyalogságból és nyilasokból állt.) Még jobban rávilágít a fegyverzet kettősségének szükségességére a magyaroknál a tatárjárás ideje, amikor a magyar sereg fele már nehéz páncélos lovagokból állt. IV. Béla királyunk (1235—1270) a mohi csatában a tatárok ellen vereséget szenvedett. Így ír erről a krónikás.„Mr udvar teljesen a lovagiassag bűvkörében volt ez időben. A regi magy ar mozgékonyság eltűnt. .4 mohi csatánál a magy arok szekértáborba zárkóztak, s mikor a tatárokkal való összecsapásra került sor. a lovagok reggel - akárcsak otthon- mosakodni, fesulkodni kezdtek, illő módón Jeloltoztek, sőt meg karperecekkel is feldíszítettek maglkat. A tatárok, akik nagyjából épp oly harci eszközökkel küzdöttek, mint háromszáz év előtt a magy'arok, könnyűszerrel elbántak velük. Nem segített itt a lovagi vitézség, amelyből feljegyezték Jakab templárius (templomos lovag) mester nevét, aki oroszlánként harcolt az ütközetben." (gr. Zichy Ladomér: A tatárjárás magyarországon, 1977.) Az idézett szöveg valószínű a kortárs Spalatoi Tamás beszámolója nyomán készült. Ugrin érsek és sok más magyar vitéz bátor küzdelmét a történelem megörökítette. A mohi csata méltatása nem tartozik tárgykörünkhöz. Kutatások nyomán más kép alakult ki a mohi csatáról, mint azt eddig a ..siralmas krónikák" alapján elgondoltuk Az előbbi idezet célja az, hogy a kortárs szemléletét lássuk a lovagról, elvonatkoztatva a mohi valóságtól, sőt feltételezve azt. hogy ez nem is a magyarokra, hanem a király kíséretében, udvarában lebzselő külföldi piperkőcökre vonatkozik. Az egy-két kiragadott példából is levonható a tanulság, hogy a támadó fegyverekkel szemben megfelelő védőfegyverekre volt szükség, és az új védőfegyverek ellen újabb, jobb támadó fegyvereket kellett kialakítani. Ez a fegyverkezési verseny sajnos még napjainkban is változatlanul fennáll. A fegyverzet fejlődésére a pajzs mint védőeszköz, a kard és a nyíl mint támadóeszkoz voltak leginkább hatással. A pajzs a páncélos hadviselésnél már a normanokktól kezdődően nagyalakú volt. Védem kellett a lovag egész testalakját, főleg a hosszú lándzsadöfés vagy bunkócsapás ellen, amivel lováról letaszítani igyekeztek. A lovag pajzsával inkább félreütötte, mint felfogta az ellene irányzott fegyvert. A páncélos gyalogsági pajzs mérete szintén megnőtt az idők folyamán, mert azzal védőfalat képeztek a lovasság ellen, amely mögött megbújhatott az úgyszólván védetlen íjászok serege. A könnyű lovasság változatlanul kisebb,keleti mintájú, kerek pajzsot használt. A pajzs a heraldikában különleges szerepet kapott a címerhasználat folytán. A pajzs a címer kifejező és összefoglaló formája. A kardnak ősidők óta szimbolikus jelentősége volt. Híres kardoknak babonás erőt tulajdonítottak. A kardkovácsolás külön mesterség volt, és megkülönböztetett tisztelet övezte. Minden történelmi múlttal rendelkező nemzet kegyelettel őrzi nagyjainak kardját. (Pl. Szent István kardja.) A páncélos hadviseléshez egyenes, hosszú kardra volt szükség. Jól irányított csapással át lehetett vágni az ellenfél páncélzatát. A páncélzat megerősödésével párhuzamosan nőtt a kardok súlya is. A lovagkor végén divatos páncélos gyalogküzdelemben igen súlyos, úgynevezett kétkezi (csak két kézzel lehetett tartani) pallosokat használtak. Ha a harcos ezzel véletlenül eltalálta ellenfelét, akkor a súlyos csapás ellen nem volt védelem. A könnyű lovasság szálfegyvere az ívelt pengéjű szablya maradt. Tévesen nevezik kardnak. 51
