Karlai K. Károly: A címerekről. A címer története, fejlődése. A címertan mai szemmel (Amsterdam, 1985)

Első könyv - I. rész. A címertanról

A fennmaradt fegyveremlékeink, síriele - letek, sírkövek tanúskodnak arról, hogy a magyar fegyverek, páncélzatok magas szívónak megfelelt a kor követelményeinek. E- gyes fegyvereinket, mint például Mátyás király pajzsát és fegyverzetét a világ minden valamirevaló heraldikai vagy idevonatkozó könyvében bemutatják. Érthető, hiszen a magyarság a honfoglalástól kezdve úgyszólván állandóan harcban állt, és ennek megfelelő harci eszközökkel kellett rendelkeznie.

Egyedülálló jelenség azonban a magy arság fegyverkezésének kettőssége. Nyugat felé az európai szintnek megfelelő nehéz páncélos lovasságra volt szükség. Kelet felé a betörő kunok és más keleti harcmodorban támadó ellenfelekkel szemben a gyorsan mozgó könnyű lovasság és a megfelelő könynyű fegyverzet volt célszerűbb.

Jól érzékelteti Siklóssy László korrajzában ezt a kettősséget. Kálmán királyunk (1095-1114) elrendelte, hogy a megyeispánok kötelesek — a helyzetnek megfelelően- egy páncélos tartani a király szolgálatára. A XI. sz. végén „szegény német lovagok szívesen állanak magyar szolgalatba”.

II. Géza 114b-ban teutonlovagok ellen hadakozott. A király lovagi karddal övezetten „vezeti harcba seregét.” A csatát a székelyek és besenyők könnyű lovassága készítette elő, a végleges győzelem azonban a mozdulatlan páncélos derékhadnak volt köszönhető. E tudósításban megfigyelhető a régi és az új harcmód párhuzamos szereplése. A Jovagi módi” az előtérbe került.

Magyarok és a páncélos lovagok összecsapása. Bonfini 1545-ben Baselban megjelent magyar

krónikájának fametszete nyomán.

50

Magyar páncélos harcos.Hadnagy' Balint (1511) budaszentlörinci pálos barát Szent Bálról szóló könyvéből